Egy római és egy campaniai

Július 10.

Mondhatni sztoikus hangulatba kerültem. Kivételesen nem kell mennem sehová, nem csörög a telefon, senki nem akar semmit. Cserébe úgy nagyjából negyven fok lehet árnyékban. A hajnali munka után beleereszkedem a körülbelül százéves kerti kádba és Marcus Aureliust olvasgatok. Ezek az összetevők és körülmények felelősek a hangulatomért. Na de mi is az a sztoicizmus, már azonkívül, hogy filozófia és persze antik. Csupán egy gondolatkört ragadnék most ki, de az lényegesnek tűnik és a váz fő alkotóelemének egyben. Ennek a gondolatnak értelmében az ember képes szétválasztani a külső dolgokat a belsőktől. Ami a világban történik, arra alig van befolyásunk, de hogy a behatásokra milyen választ adunk, afelett van hatalmunk. Ezért aztán maga a tudás hatalmat ad az embernek önmaga felett, ez a fajta állapot tesz minket emberré és nem utolsósorban felnőtté. A sztoicizmus ráadásul tehát inkább gyakorlati, mint elméleti, ami nem feltétlenül elvárás a filozófiában, viszont hasznos lehet a mindennapokban, annak ellenére, hogy a megjelenése óta eltelt vagy kétezer év. Például, ha ülök abban a kádban és végre lenne egy kis nyugi, de jönnek a rohadék darazsak, akkor felismerhetem azt is, hogyha felhúzom magam, attól azok még jönnek és teljesen feleslegesen borulok ki. De persze felhúzom magam, hogy a világ, benne azokkal a darazsakkal már megint összeesküdött ellenem, ám legalább tudom, hogy a világ egybe van gyúrva, az összes létező élőlénnyel egyetemben. Marcus Aurelius, aki római császár volt, ha jól emlékszem a Krisztus utáni második században, mindezeket nemcsak tudta, hanem le is írta (mínusz darazsak), az Elmélkedéseket pedig nemrég újra kiadták magyarul. Először és legutóbb a gimnáziumi éveim alatt olvastam, de azok már jó régen elrepültek és egyébként is, ha elrobog néhány évtized, kissé másként lát és olvas az ember, ami nem baj, sőt. Ami változatlan maradt, hogy az Elmélkedések nagyon jó mű, noha a szerző nem is szánta kiadásra, inkább egyfajta naplóként tekintett rá, ami viszont a hálás utókort teljesen hidegen hagyta. Hamvas Béla például a következő gondolatát helyezte el az Anthologia Humanában, amit bátran tekinthetünk az emberiség kincseskamrájának. “Milyen szerencsétlen vagyok, hogy ez történt velem! Nem, nem így! Hanem így: boldog vagyok, mert bár ez történt velem, a jövőtől nem félek.”

Július 11.

Megjelent Gennaro Contaldo “trilógiájának” harmadik kötete is. A kiváló szerző a pékáruk és a tészták birodalma után ezúttal a laktató és pénztárcabarát olasz ételek világában igazítja el a népes rajongótábort, a könyv címe Gennaro konyhája. Jamie Oliver szerint a mű jól bevált, klasszikus fogásokat tartalmaz maradékmentéshez, de ez így azért nem maradéktalanul pontos. Tiszteletadás ez a cucina poverának, a szegények konyhájának, amin Gennaro nevelkedett és amely szerint most is főz. Természetesen fontos dolog a maradékok megmentése, de az igazi mutatvány az volt, amikor szinte a semmiből kellett főzni, erényt kovácsolni, sőt, világhódító útra indulni. Mondjuk víz és liszt az csak volt, még délen is. Meg amit megtermeltek. A szikkadt kenyér sosem landolt a kukában, igaz, nem is penészedett meg rögtön, mint manapság. A helyben termelt alapanyagok mantrázása nem (egyébként hasznos) divat volt, egyszerűen nem volt más. Gennaro egyik kedves története, hogy a receptek Olaszország-szerte gyakran alkalmazzák a scappati vagy fuggiti szavakat, ami szökevényt jelent és eredetileg arra utalt, hogy az ételben lévő hús vagy hal egy adott pillanatban rejtélyes módon megszökött. Azaz nem volt pénz megvenni. Calabriában pedig, ami Gennaro szülőföldje, ha valaki nem engedhette meg magának, hogy kagylót vegyen a spaghetti alle vongoléhoz, akkor elkészítette az összes többi hozzávalót, majd határozottan állította, hogy a vongole megszökött. Humor és büszkeség. Holott a lelécelt alkotóelemek tárháza kimeríthetetlen volt. Só azért akadt, és ha fogtak tőkehalat, azzal tartósították. Vagy egyszerűen a levegőn szárították. És mit tesz Isten, amit egykoron a nem is akármekkora szükség diktált, abból mára a gazdagok étele lett. Még mondja valaki, hogy a világ dicsősége elmúlik. Nem vész az el, csak átalakul.