Holnap már késő – Személyes emlékezés Nemere Istvánra és figyelmeztetés mindenkinek

Az első könyvét, amit olvastam, még 1979-ben jelentette meg – Műkincsrablók a kisbolygón volt a címe. Egy teljesen más világba kalauzolt, olyannak tűnt, mintha egy másik univerzumot ismertem volna meg. Ez a találkozás nemcsak egy gyerekkori emlék lett, hanem egy út kezdete is, amelyen szinte minden új könyve megjelenését izgatottan vártam. Évről évre követtem a munkáit, és minden új könyve olyan volt, mintha egy ajándékot kaptam volna tőle, egy újabb kalandra szóló meghívót. Mondhatni, hogy a könyvein nőttem fel.

Minden évben, amikor Szombathelyen járt a Savaria Történelmi Karneválon, láthattam és megnézhettem a standját. Itt voltak az új könyvei, és gyakran dedikált is. Idén is így történt. Az az ötlet villant át az agyamon, hogy végre elviszem hozzá néhány régi könyvemet, hogy dedikálja őket, és persze pár újat is megveszek. De a könyvek elővétele elmaradt. Amikor odaértem a standjához, végül nem vettem az új könyvekből sem, és úgy döntöttem, idén nem dedikáltatok. Nem akartam a forgatagban hurcolni a könyveket. „Majd jövőre" – gondoltam. Az idő és a lehetőség ott volt a kezemben, de egy pillanat alatt úgy döntöttem, hogy nem élek vele. Most már tudom, nem lesz már jövőre, és az a pillanat örökre elmúlt.

Hányszor gondoljuk azt, hogy majd holnap? Egy hívásra, egy beszélgetésre, egy régi barát felkeresésére várunk, mert úgy hisszük, hogy majd lesz még rá lehetőség. Amikor azt mondjuk, hogy „holnap" vagy „majd később", abban a hitben tesszük, hogy a jövő rendelkezésünkre áll. Csak most értettem meg igazán, hogy a „holnap" nem biztosíték, csupán remény.

Gondoljunk csak a pillanatokra, amikor halogatjuk a fontos beszélgetéseket vagy tetteket, mintha azok mindig kéznél lennének. A nagyszüleink látogatására készülünk, de egy újabb hétvégére halasztjuk, hiszen jövő héten is ott lesznek, igaz? Egy régi barátunk felbukkan az emlékeink között, és arra gondolunk, hogy majd írunk neki egy üzenetet, csak előbb túl kell esni a napi teendőkön. Egy szülő vagy testvér arra vár, hogy megossza velünk gondjait, de mi azt mondjuk: „Most elfoglalt vagyok, majd holnap!" Ezek a halogatások egyszerűnek tűnnek, ám amikor a „holnap" már nem jön el, megértjük, hogy ezek a mulasztások pótolhatatlanok.

Tegyük fel, hogy gondolunk valakire, akivel már régen beszéltünk. Talán csak egy gyors hívás lenne, vagy egy rövid üzenet: „Hogy vagy?" vagy „Emlékszel, amikor…?". Talán azt gondoljuk, hogy ennek a hívásnak nincs jelentősége, vagy hogy a barátunk úgyis tudja, mit jelent nekünk. De mi van, ha számára nem jön el a holnap? Mi van, ha azt a kis gesztust, amit jelentéktelennek véltünk, már sosem tudjuk megtenni?

Sokszor nemcsak az elvesztegetett lehetőség miatt bánkódunk, hanem a kimondatlan szavak, az el nem küldött üzenetek és a félbemaradt kapcsolatok miatt is. Egy találkozás, egy ölelés, egy kis figyelem semmi ahhoz képest, amit jelenthet valakinek. A pillanatokban rejlő szeretet és törődés sokszor csak akkor tűnik fel, amikor már késő visszahozni.

Nemere István egyik könyvének címe is szívbe markoló üzenetet hordoz: Holnap már késő. Ő tudta, mit jelent ez a gondolat, és most én is megértettem. Ha ma eszünkbe jut valaki, hívjuk fel, keressük meg, mert sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Talán számunkra vagy számára már nem is létezik. Ne várjunk, ne halogassunk, mert az élet rövid, a kapcsolatok törékenyek, és a pillanatok értéke csak az idő múlásával nő meg igazán.

Ha ma eszünkbe jut, hogy valakit fel kellene hívni, hogy tisztázzunk egy régi félreértést, vagy csak megosszuk vele, milyen fontos számunkra, akkor tegyük meg! Talán ezek a gesztusok most jelentéktelennek tűnnek, de a holnap sosem ígér biztosítékot. Éljünk a mai nappal, és ha eszünkbe jut valaki, ne várjunk – keressük meg, mert a pillanat soha nem tér vissza.

Ezúton szeretném megköszönni Nemere Istvánnak azokat a boldog pillanatokat amiket a könyveivel hozott el számomra.

Ez a mai nap már a holnap, pedig Nemere István megírta időben és figyelmeztetett mindenkit: „ Holnap már késő”