Könyvek és képek által, előre!

Október 28.

Elfogyott a könyvem, a Garázsmenet. Egy-két kósza példány még fellelhető, aztán passz. Illetve az van, hogy megpróbálok pénzt szerezni a második kiadás nyomdaköltségére. Közben újabb könyvterveken gondolkodom, az egyiket már hosszabb ideje dédelgetem. Egy Budapest-útikönyv lenne, vidéki emberek számára, ami eleve nem egy megszokott csapásirány, és arra koncentrálna, hogy például egy falun élő ember miként töltsön el egy hosszú hétvégét, vagy akár egy hét közbeni napot a fővárosban anélkül, hogy azonnal fejvesztve menekülne. A szintézisre abszolút alkalmas vagyok, tekintve, hogy Budapesten születtem, lehúztam ott harminc esztendőt, majd a következő három évtizedet kistelepüléseken úgy, hogy közben évekig nem jártam szülőhelyemnek még a közelében sem. Az életvitelszerű Veszprém vármegyei tartózkodás jogán nem érzem magam bebírónak, inkább lakosnak.

Mindez azért jutott újra eszembe, mert a napokban Pestre vetett a sors egy díjátadóra, mivel beadtam egy novellát egy pályázatra, amit abból az alkalomból írtak ki, hogy 140 éves a Keleti pályaudvar. Na, az egy kemény, radikálisan eklektikus hely még mindig, vagy még inkább, mint régebben. Viszont tele van izgalmas részletekkel, amelyeket érdemes felvillantani szokatlan szemszögből is. Aztán átugrottam a Városligetbe. Ami viszont olyannyira szenzációs, hogy még a projekt legkeményebb ellenzői is befejezték a károgást.

Mondjuk én most egy régi kedvencemben, a Műcsarnokban ragadtam egy délután erejéig. A hely mindig elkápráztat, az ember klasszicizál egyet a lépcsőn és már támadnak is a kortársak. Esetünkben Szerényi Gábor, Kulinyi István, Farkas Ádám és Keserü Ilona. Szerényivel egy ideig szegről-végről kollégák is voltunk a Magyar Nemzet magazinjánál, szeretem a grafikáit, ilyen egyszerűen, mert egyértelmű emóciókat vált ki belőlem. Olyanok a művei, mint ő maga: szelídek, derűsek, viccesek, bölcsek. Ráadásul véghezvitte azt a csodát ebben a fóbiák alatt roskadozó és borzalmasan, kasztosan belterjes művészeti világban, hogy megjelent a Nemzetben és az ÉS-ben is. Egyébként és ráadásul remekül ír, nem véletlen, hogy a toll az egyik fő motívuma.

Kulinyi István A kor falán című kiállításának képeiből nekem (Szerényi Gábor "üzeneteihez" hasonlóan) az életigenlés jött le elsőre. Hogy lehet itt világjárvány, klímaválság, háború és lesújtó mentális közállapot, de a töretlen hit és a remény felmutatása morális kötelesség. Farkas Ádám Kőben, fában, fémben című tárlata a szobrász több korszakából tallóz, mégis egységes az egész, organikus, geometrikus és kozmikus. Egyfajta mágikus kommunikáció, hullámokkal és spirálokkal. Összhang, az érződik még, ami jót tesz a léleknek. Keserű Katalin mondja a műveiről, hogy "korunk civilizációjának (és művészetének) alapkérdését, a világ eltárgyiasításából fakadó elsivárosodását érintik és állítanak mellé alternatívát, természet, tudomány és művészet összhangjával".

És akkor Keserü Ilona. Színorgia három tételben. A huszadik és a huszonegyedik század kapcsolódásának egyik legmagasabban jegyzett magyar képzőművésze. A kiállítás címe Hommage - Tiszteletadás. Mesterek és kortársak előtt, konkrét portrékkal és/vagy a szellemiség megragadásával. Martyn Ferenc, Bódy Gábor (esetleg Kopernikuszra hasonlítva), Paul Klee, El Greco, Velázquez. Legizgalmasabb persze a Hang-szín-tér című installáció, a Vidovszky Lászlóval közös munka, amit 1982-ben ugyanitt, a Műcsarnokban láthatott először a közönség. A szín és a hangkészlet maximálása. 127 darab, 3 méter hosszú, olajjal befestett PVC-cső lóg lefelé, az alaprajz hatszögletű. Ez a matéria. Az érzet olyan, mintha egy erdőben sétálnánk, valahol a világűrben. "Most már meggyőződésem, hogy a művésznek saját életidejében keresztül-kasul kell tudnia járni, oda-vissza közlekedni" - mondja Keserü Ilona. Sikeres bolyongás - mondom én.

Október 30.

Ködös reggelek. Volt-nincs hegy a határban, aztán lecsap a legyőzhetetlen Nap, kitisztul a világ, még mindig szinte nyár van, jöhet egy kávé. Leteszem a bögrét egy asztalra a kertben, kissé eltávolodom, volt, nincs, újra van. Fényjáték. Ködszurkálás. Folytatom a Kávészótár tanulmányozását. Megtudom, hogy a kávészem nem bab, mint mostanáig gondoltam, hanem cseresznye. Nem baj, a tudás a nem tudás. Nem is esem pánikba, elültetek egy cseresznyefa-csemetét, már csak az alliteráció miatt.