Korrekt remake jó színészi játékkal

A látogatás című 2022-es dán horror, dráma egy igen erős darabnak bizonyult, le is csaptak rá a tengerentúlon, ráadásul a stáb is ígéretesnek tűnt. Az Eden Lake – Gyilkos kilátásokat jegyző James Watkins dirigálhatta a projektet, a szuper James McAvoy főszereplésével. Már csak az a kérdés, hogy képesek voltak-e megközelíteni az alapanyag színvonalát.

Ben (Scoot McNeary) és ­Louise (Mackenzie Davis) Londonban élő amerikai házaspár, a kislányukkal Olaszországban nyaralnak. Megismerkednek Paddyvel (James McAvoy) és Ciarával (Aisling Franciosi), akik szintén gyermekükkel érkeztek. A két család összebarátkozik, Paddy pedig meghívja magukhoz Benéket egy kellemes hétvégére.

Adja magát, hogy egy remake-et két szempont alapján vizsgáljunk. Önálló filmként, illetve újrafeldolgozásként. Kezdjük ez utóbbival. A történet ugyanaz, mint a dán változaté, és számos kulcsmomentum át lett emelve. A közös vacsora, a gyerekek középpontba helyezése s nem utolsósorban a fontos és aktuális motiváció. A cselekményvezetés szintén az eredeti verzióra támaszkodik, fokozatosan építi a feszültséget, és sokáig semmiféle horrorra utaló jelet nem tapasztalunk.

Noha a nyugtalanító tényezők egyre sokasodnak, valahogy mindig visszatáncolunk a normalitás mezejére. Egy ilyen stílusú filmben kétélű kard lehet a viccelődés, de Paddy helyenként morbid beszólásai passzolnak az összképbe. A Szádra ne vedd nézeti magát, szórakoztatóbb és izgalmasabb dán elődjénél. Külön bravúr, hogy a társadalmi reflexió sem veszett el, sőt, remek eszközként funkcionál a konfliktusoknál.

A házigazda folyamatosan feszegeti a határokat, verbálisan és tettekkel sem rest elmenni a végletekig. Erőszakossága kezdetben kimerül egy éttermi számla kifizettetésében, vagy a vegetáriánus feleség hússal etetésében, majd lassan kiderül, meddig lehet mindehhez jó képet vágni. A skandináv változathoz hasonlóan pazar érzékkel figurázzák ki a képmutató toleranciát és álszentséget.

A rendező igyekszik bemutatni, hogy meddig tűr valaki etikett címszó alatt, s hol kell kiállni magunkért. A váltás az utolsó harmadban érkezik, ahol a Szádra ne vedd egy magából kifordult „home invasion” horrorba csap át. Adrenalinpumpáló macska-egér játék veszi kezdetét, ám a zárás eltér az eredeti verziótól. Aki azt látta, garantáltan nem felejti el, s várható volt, hogy egy amerikai alkotás nem mer ilyesmit meglépni, Watkins azonban sokkolt már korábban az Eden Lake befejezésével, így nem állt volna messze tőle egy olyasfajta, kíméletlen epilógus.

A színészek előtt le a kalappal, mindenki remekel, de James McAvoy Paddyje nemhiába lépett elő abszolút főszereplőnek. Lubickol a szerepben, vicces, fenyegető, abnormális őrült, teljes mértékben viszi a hátán a filmet.

Aki nem találkozott a dán verzióval, és ezt látja először, egyáltalán nem jár rosszul. Sikerült megtartani a lényegi elemeket, illetve az átírt panelek is működnek, több az izgalom, és a humor is inkább hozzátesz, mintsem elvesz az élményből. Mégis hagy némi hiányérzetet maga után, mert a kommerszebb, hollywoodibb fináléval pont az a nyers, gyomorba vágó és zsigeri megrökönyödés veszett el, mely az eredetit annyira egyedülállóvá, emlékezetessé tette.

A végeredmény kétségtelenül igényes, a Szádra ne vedd korrekt remake, de ha egy kicsit tökösebb lett volna, most az év legkellemesebb meglepetései közt emlegetnénk.

Péter Zsombor