Velük halt az ifjúságunk

Amikor Alain Delon halálakor előkerestem az egyik közösségi oldalon a Kalandorok című film Leticiáról, a lelőtt lányról szóló dalát Delon előadásában, szégyen ide vagy oda, kibuggyantak a könnyeim. Amúgy ártalmatlan szarkazmusom átmenetileg léket kapott. Nemcsak azért, mert csodálatos a film zenéje, hanem az is közrejátszott elérzékenyülésemben, hogy kedvenc filmjeim listáját a Kalandorok vezeti Delonnal és Lino Venturával. Tíznél többször láttam. A 89 évesen elhunyt színésszel mintha évtizedek szálltak volna el az életemből. Megfoghatatlanul, visszahozhatatlanul. S gyanítom, korosztályomból sokan ugyanígy éreznek. Hátrafelé pörgetve az időt, Alain Delon boldog, gondtalan, reményteli ifjúságunkhoz tartozott, középiskolásként rohantunk a moziba, ha szerepelt a műsorra tűzött alkotásban. 

Milyen filmek jutnak eszembe hirtelen? Rocco és fivérei, A fekete tulipán, A párduc; későbbről a Borsalino, örök barátjával, Jean-Paul Belmondóval, majd Két férfi a városban, az öreg Jean Gabinnel. Folytathatnám a sort, de jöjjön a 2021 szeptemberében 88 évesen eltávozott Belmondo emléke. A francia film legnagyobb csillagai közé tartoztak. Hiányuk kitörölhetetlen fiatalságunk utáni, hiábavaló vonzódásunkból. Delonnal ellentétben Belmondo nem volt szépfiú, de vagánysága, más értelmű sármja szinte egyedülálló a világ filmművészetében. A Szabadlábon Velencében, A profi és a Riói kaland filmkockái belém ivódtak, a múló idő nem mosta ki őket. Freud mester szerint ugyan az emlékezés boldogtalanná teszi az embereket, de egye fene, hadd süllyedjek el egyre mélyebbre az idő örvényében. 

Nem kérdés, 70-80 évesen balgán élhetünk a mának Delon, Belmondo és Charles Aznavour nélkül, de szakítani az örökkévalóságban keringő létükkel hálátlanság és botorság lenne, megtagadnánk önmagunkat; én mindenképpen. Októberben lesz hat éve, hogy Aznavourt, a francia sanzonénekest, zeneszerzőt, színészt elbúcsúztatták Párizsban. Páratlan hangja a halálával sem szóródott szét az Univerzumban. Velünk van, csakúgy, mint a She – Ő című dalában annak a hölgynek az arca, aki a mennyet és a poklot, a szépséget és a szörnyeteget jelenti egyidejűleg, és akit mindezek ellenére nem lehet elfelejteni. Ő lehet a Párizs augusztusban című, 1965-ös, kalandos, szerelmes film elcsábított alakja. ’65 az érettségim éve. A jegyzetírás „szabadnapján” ennyi nosztalgia igazán megbocsátható. Úgyis tolakodnak majd a közönyös napok.