Lehetetlen? Az lehetetlen... (képgaléria)

Ilyen volt Kollár Kálmán karnagy (1932–2012) is, aki 1963-tól egészen haláláig, azaz egy év híján fél évszázadig vezette a Veszprémi Liszt Ferenc Kórustársaságot. Lehetetlent nem ismerő attitűdjét otthonról hozta: a barátainak és a csak „drágáim”-nak nevezett kórustagoknak sokszor elmesélte, hogy az édesanyja hetente egyszer, gyalogszerrel vitt neki egy kis hazait Lovászpatonáról, amikor a győri bencéseknél tanult. Az testvérek között is vagy 35 kilométer. Hiába, a ’40-es évek végén vagyunk, tömegközlekedés alig, ennivaló meg még annyi se. De ez nyilván csak egy azok közül a mából visszanézve elképzelhetetlen mozzanatok közül, amelyek egy életre meghatározták Kollár Kálmán viszonyulását a dolgokhoz. Soha nem ugrott el semmilyen feladat elől, lett légyen szó például az érseki levéltárban porosodó, felbecsülhetetlen értékű kottákhoz, a megszólaltatáshoz elengedhetetlen partitúra megírásáról, amelyhez persze a megfelelő számítógépes program használatát is el kellett sajátítania. Végül nem kis küzdelem árán megszületett a Musica Antiqua Veszpremiensis című három CD. Aztán jött a Veszprémi Passió. Meg a Veszprémi Nemzetközi Romantikus Kóruszenei Találkozó életre hívása. A kutató- és szervezőmunka mellett ott volt a heti két próba, az évente átlagosan 30-32 – rendszerint telt házas – koncert. A legrangosabb hazai és nemzetközi versenyeken való részvételen felül, természetesen. Ment tovább az élet akkor is, amikor egyáltalán nem úgy tűnt, hogy az elmélyülést és odafordulást igénylő komolyzenének, valamint a kórust összetartó barátságnak és önzetlenségnek nagy jövője van. Csakhogy a szeretet és az elkötelezettség szövedéke akkorra már eltéphetetlenné vált. Kibírta azokat az erőhatásokat is, amelyek a karnagy váratlan halála után érték. Ahogy addig, mindenki beletette, amije volt. Önként, boldogan. A lényeg, hogy a Veszprémi Liszt Ferenc Kórustársaság köszöni, jól van. Két éve pedig gyermekkara is van Búzavirág névvel.

A Kollár Kálmán születésének 92., halálának 12., valamint a kórustársaság megalapításának 65. évfordulója előtt tisztelgő jubileumi gálán is először a legfiatalabbak ajkáról hangzott fel az ének. Balázs Árpád Bodzavirág című, Nemes Nagy Ágnes verséből írott dala – amely az Oscar-díjas Mindenki című rövidfilmből is ismerős lehet – mindjárt megalapozta a hangulatot az Agóra színháztermében. Azután jöttek a felnőtt és a gyermekkar által közösen előadott Henry Purcell- és Máté János-kánonok, majd Kodály Zoltán, Rahmanyinov, a kortárs Szőnyi Erzsébet és Bepi di Marzi, valamint Gerebics Sándor művei, akinek a kórustársaság zeneszerzőversenyén – ilyen is van neki – díjazott alkotását hallhatta a közönség, méghozzá ősbemutatóként.

Veszprém másik kulturális kincse, az ugyancsak 65 éves TIT Váci Mihály Irodalmi Színpad – amelyet a szellemiségen és a nemes célokon túl sok-sok szakmai és személyes szál köt össze a kórustársasággal – két verses blokkal emelte tovább a lelket gyógyító, felemelő est rangját. Sz. Csordás Éva, Sebestyén Erika, Nagy Judit, Battyányi-Nagy Annamária, Szintén Krisztina, Horváth Imre és Felföldi Gábor egyebek mellett Ady Endre, József Attila, Weöres Sándor, Petőfi Sándor, Reményik Sándor, Shakespeare és Pál apostol gondolatait közvetítették a tőlük megszokott magas színvonalon.

Ünnepi eseményről lévén szó, nem maradhatott el azok reflektorfénybe állítása, akik különösen sokat tettek és tesznek a kórustársaságért. A két esztendővel ezelőtt megalapított Kollár Kálmán-emlékdíjat mint támogató Márfi Gyula emeritus érsek vehette át, aki minden tőle telhető segítséget megadott a Veszprémi Liszt Ferenc Kórustársaságnak, legyen szó próbateremről, lemezkiadásról, bármiről. A másik emlékdíjas Hanti Mária, aki 1969-ben, nem sokkal érettségi után csatlakozott az együtteshez, amelyben a mai napig aktív nemcsak kórustagként, hanem szervezőként, kottatárőrzőként és fellépőruha-felelősként is. A Kollár Kálmán Ifjúsági Emlékdíjat a zsűri Szabó Bernadettnek, a Búzavirág Gyermekkórus tagjának ítélte. Mindemellett köszönetet mondtak azoknak, akik a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban segítik a kórust. A felsoroltak közé tartozott lapunk fotósa, Nagy Lajos is, aki a fellépések megörökítője. A TIT Váci Mihály Irodalmi Színpad új tiszteletbeli örökös tagjává Borbély Lászlóné Ibolyát választották, aki a ’60-as évek óta kitart a színpad mellett jóban-rosszban.

Mosolygó arcok, a megérdemelt dicsérettől zavarba jövő kiskamaszok, őszinte taps – az ilyen eseményeket nem lehet megunni. Sőt, aki eljön valamelyikre, az később nem hagy ki egyet sem. Itt mód van felülemelkedni a külvilág őrült kavargásán, megszabadulni lehúzó gondolatoktól, egyúttal ráérezni a közösség erejére. Hogy is mondja a vers: „Szállj, szállj felhő, pamacsos, / hullj le, te zápor, / aranyos,/ hullj le, te zápor, / égi virágpor, / égen nyíló bodzavirágból.” Ilyen egyszerű ez.