Hullerné Takács Ilona: A tudás átadása szeretet nélkül semmit sem ér

A balatonfüredi Radnóti iskola legendás tanárának tanítványai a lapunk által indított Ladik, azaz Lapot a diákoknak című, általános iskolásoknak szervezett médiavetélkedőt is hétszer nyerték meg.

Négy évtizedet töltött el a pedagógusi pályán. Mit javasol a pályakezdőknek tapasztalatai alapján?

– Az adatok, a tudás átadása szeretet nélkül semmit sem ér. Azt elfelejtheti a diák, amit mondtunk neki, azt nem, hogyan érezte magát közben. A közben született gondolataira jellemzően jobban emlékszik később is. Az érzelmeknek nagy szerepe van az oktatásban. S még azt javasolnám minden pedagógustársamnak, ami egy tanítványnak is fontos: Merj önmagad lenni!

Arról, mitől jó egy pedagógus, sokan sokféleképp vélekednek.

– A tanárnak érdemes vállalnia a hibáit is. Ezzel példát mutat a gyerekeknek, és akkor könnyebben is javít azokon. Emellett a pedagógusnak szerintem optimista életfelfogással kell rendelkeznie, életvidámnak kell lennie. Izgalmas, érdekes kihívásnak tekintheti munkáját, örömet szerző tevékenységnek érdemes megélnie. Így ösztönözheti legjobban tanulásra az iskolásokat, így juttatja őket élményekhez. Nem kell tökéletesnek lennie. Nincs is olyan. Legyen derűlátó, törekedjen arra, hogy minden helyzetből, minden tan- órából a lehetőségekhez képest az optimálisat hozza ki. Csak őszintén, teljes szívvel, oda- adással, elfogadással teremthet a tanításhoz biztonságos környezetet, és közben határozottnak is kell lennie.

A humor az oktatásban is csodaszer a szakemberek szerint. Hogyan oldható ez meg a gyakorlatban?

– Ha a tanár óráin teljesítménykényszer nélküli felszabadultságot, örömöt élhetnek meg a diákok, akkor szinte magától jön a humor. A pedagógus személyiségéből fakadhat. Ha szinte önkéntelenül tud mosolyogni, nevetni, azzal sokat tehet tanítványaiért. Persze ez csak nyugodt légkörben történhet meg. Nem kell fél­niük a tanároknak se saját esendőségük kifigurázásától. Ne minősítsék diákjaikat, viszont érdemes tetteiket dicsérniük. A szeretet, a vidámság, a könnyedség akkor kölcsönösen és könnyen jön.

A statisztikák alapján nem attól függ a felnőttkori boldogság, a sikeresség sem, hogy gyerekkorában jó tanuló volt-e valaki, jó jegyeket kapott-e.

– Valóban vannak olyan szorgalmas kisgyerekek, akik az iskolában jól teljesítenek, de nem biztos, hogy az életben könnyen megállják a helyüket. Ilyenkor szoktunk mi, tanárok szakszóval a kompetenciákról beszélni. A felnőttkori sikeresség nagyrészt ezektől függ, attól, hogy a tanultakat tudják-e az iskolán kívül alkalmazni a gyerekek. Abban, hogy e téren eredményesek legyenek tanulóink, nagy szerepe van az iskolán kívül szerzett tudásnak, tapasztalatoknak, gyakorlatnak, annak kamatoztatásának. Az alkalmazkodóképességnek is. Sikernek persze inkább csak azt nevezném, ha az ember azzal foglalkozhat, amiben örömét leli, ha olyan állást, feladatot talál magának, ahol e téren nem szenved hiányt. A boldogsághoz pedig kapcsolatok kellenek, és itt visszatérnék az alkalmazkodóképességre, amit nagy családban, közösségekben könnyebb kialakítani.

Mire tanította meg az, hogy hét testvérével együtt nőtt fel?

– A nagy család a különböző generációk között intenzív tapasztalatcserére biztosít lehetőséget. Biztonságérzetet nyújt, a segítségnyújtás természetessé válik. A korosztályok közötti elfogadás is. A konfliktuskezelést, a kompromisszumkötést, a kudarctűrést is könnyebb megtanulni. Társas kapcsolatok, olyan szemlélet kialakítása nélkül, amivel az együttélés szabályai betarthatók, senki sem lehet sikeres. Ha pedig értelmes célokat tűzünk ki magunk elé, és a szeretet is jelen van életünkben, az nagyobb teljesítményekre sarkall. Ezért én is hálás lehetek a családomnak és mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattam pályám során.

Jellemzően elfogadják azt a szülők, hogy gyermeküknek saját magához képest érdemes fejlődnie, nem pedig társaival kell összemérnie magát? Ön még a családlátogatás hagyományát is megtartotta, fontosnak tartja, hogy a szülőkkel is folyamatos kapcsolatot tartson.

– Mindenkit úgy kell mérni, hogy önmagához képest mennyit fejlődött. Csak a régi beidegződések miatt nem gondolja mindenki így. Nem kell mindig ötöst kapni, mindenkinek lehet rossz napja. Az a fontos, hogy a hibáit ki tudja javítani az ember, és az az érzés, hogy magából a legtöbbet tudta kihozni az adott helyzetben. Nem is kell minden diáknak minden tantárgyból jónak lennie. Ahogy említettem, senki sem tökéletes. A pedagógus szerepe épp itt van: lássa meg, ki miben jó, miben gyengébb, miben kell fejlődnie, és ennek megfelelően adjon feladatokat az osztályába járóknak.

Arról is megoszlanak a vélemények, kinek kell tanulásra motiválnia az iskolásokat. Ön szerint mekkora e téren a pedagógusok felelőssége?

– Nagy. A tanár minden órán, minden mozdulatával, a mimikájával, hátba veregetéssel, mosollyal, szemöldökrándítással tehet ezért. Törekednie kell rá, hogy izgalmas feladatokat adjon, hogy a tanulók érezzék, odafigyel rájuk. Én mindig adok szorgalmi feladatot is nekik. Olyat, ami vonzóvá teheti számukra a tananyagot. Persze a motiváláshoz is oldott légkörre van szükség. Mosolyra, humorérzékre, amit nem lehet tanítani, de a legfőbb eleme annak, hogy a pedagógus hatni tudjon, hogy olyan hangulatot teremtsen, a diákok akarjanak tanulni. Hogy ráérezzenek az ismeretszerzés élményére. Azt is szoktam mondani, hogy nem tantárgyakat kellene tanítani, hanem problémaköröket. Az ideális lenne, ha otthon és az iskolában is arra ösztönöznék a gyerekeket, hogy lássák meg mindenben a jót, és a felnőttek a konfliktuskezelés, a stresszoldás módszereivel is megismertetnék őket.

A versenyszellem a munka világából átterjedt az iskolákra is. Ennek mik a hátrányai, esetleges előnyei?

– A túlzás nem jó e téren, de a versenyeket jónak tartom. Ösztönzést adhatnak azáltal, hogy másokhoz viszonyíthatja magát a diák. Legfőképp pedig azért, mert befektetés nélkül nincs eredmény. Ha alapos felkészülés révén sikerrel oldanak meg a versenyeken életszerű, játékos feladatokat a gyerekek, az újabb kedvet ad nekik a következőkhöz. S a versenyek során megtanulják, hogyan kell koncentrálni, együttműködni munka közben. A csapatmunka nagy motiválóerővel bír, mert kiderülnek a különbözőségek: hogy kinek mi az erőssége, ki miben gyenge. Kiderül, miben kell fejleszteni, és ez jó. A kudarctűrés is megtanulható ilyenkor. Az, hogy ne traumaként éljék meg, ha nem nyernek. Sokszor azt látom, tragédiának érzik. E téren az is sokat számít, milyen példát látnak, hogyan viselkednek a velük kapcsolatba kerülő kudarc esetén a felnőttek. Az a legrosszabb, ha a szülő például a társasjátékozás során engedi nyerni a gyermekét. Ezzel esetleg azt mutathatja meg neki, hogyan kell csalni. Ezért is mondom, hogy nincs annál jobb közeg a megfelelő életvezetés kialakításához, mint a család, a közösség. Az is könnyebben megtanulható, ami manapság felértékelődött: hogyan lehet fenntartható módon, önellátásra törekedve élni. A különbözőség tiszteletben tartása, a másik véleménye, szokásai iránti türelem is. Ez egy pedagógusnál különösen fontos. És a nagy családban, a közösségekben megtapasztalható, hogyan tudunk teljesebb életet élni a társas kapcsolatok által, emellett határt szab az önzésnek is.