Gyerekkori karácsoda: szoknya és szaloncukor pliszírozva

Ha felidézem gyerekkorom karácsonyait – mert az újságíró is volt egyszer ovis és isis, és olvasóit is hasonló nosztalgiázásra szeretné biztatni –, először a szép rézcsengő jut eszembe, amivel szüleink jelezték, mehetünk öcsémmel a feldíszített, plafonig érő fenyő alá szépen elrendezett ajándékainkat meglesni. Az élükre állított, virágként kinyitott mesekönyvekre emlékszem, meg egy pliszírozott szoknyára. Felvettem és órákig forogtam benne, az esését figyelve. Nem tudtam megunni a látványát, ahogy uszályként követett. A földre költözött mennyország lehet ilyen, és nem kell ennél több semmi más – azt éreztem. Ez lehet az oka, hogy aztán sokáig néptáncosként és még most is a forgás visz el a leggyorsabban a boldogság otthonosságába, nekem ez az örömnek a legismerősebb módja. 

Kis magyarázat a fiataloknak a pliszírozásról, mert azóta többször újra kiment, majd visszajött a divatba: úgy oldják meg, hogy keskeny, álló redőkbe ráncolják, apróra berakják az aljak anyagát. Nálunk egyébként anyukám a szaloncukrokat is pliszírozott papírba csomagolta át, egyesével. Kemény munka volt a hajtogatás, a vagdosás. Haragudtam rá, hogy nem velünk töltötte az időt, amit erre fordított, azt sem hagyta, hogy mi, gyerekek segítsünk, mert ügyetlenek voltunk hozzá, s csak szabályosak lehettek ezek a cikcakkos díszek. Ám ezekből is ki lehetett enni a szaloncukrot, a zseléset is, és óvatosan úgy visszahajtani a csomagolást, hogy ne tűnjön fel a turpisság. Szerintem olyan nincs is, aki ilyen csínyt sosem követett el. Csak vallják be!

Én más rosszaságot is elkövetem karácsonykor. Egyszer nagy izgalmamban, várakozva a csengőszóra úgy ugráltam az utánam lobogó loboncommal, hogy lángra kapott az ünnepi gyertyától. Szerencsére kezemmel hátracsapva el is oltottam, de utána az égett szag volt megszégyenítő. Persze olyan fürtök esetében gyereknél, mint az Omega énekeséé volt, a meggyulladásának megvolt az esélye. Bármilyen hihetetlen ma már, ráadásul szőke voltam, ezért szénaboglyának csúfoltak a fiúk. Na, ez számított nálam a másik arcpirító hajbajnak. Megoldotta aztán ezt a hosszú, fonott copfos korszakom. A karácsoda mesés érzéseinek belém vésődött élménye viszont nem múlik el teljesen soha. Segített a maminak abban, hogy felsősként odaállítson minket a tesómmal egy fénykép erejéig a karácsonyfa mellé. 

Remélem, hasonló hangulatú szentestéket tudtam teremteni a lányomnak kiskorában, és mostanra is maradt a varázsból annyi, hogy jó felnőttként is ilyenkor egy kis tánc, forgás.