Változások kora

Augusztus 20.

Elég lesújtó képet mutat a kert. Azt nem mondanám, hogy vigasztalant, mert vigaszt akkor is találok benne, amikor már semmi másban sem. Hogy kimehetek, hogy megtehetem, nagy ajándék. Na de konkrétan most az van, hogy a szárazság szomorú következményekkel járt, a májusi, júniusi hurráoptimizmus kissé alábbhagyott. Recseg a fű a talpam alatt, még a gaz is kidöglött. Rendben, fogjuk fel úgy, hogy nem kell nyírni, és pihen a szovjet dülöngélő kasza is. És erejét megfeszítve dolgozik a csodakút is, ki tudja, honnan merítve még utánpótlást, ha nem így lenne, kárba menne az összes eddigi munka.

Így is rohammunkában szedjük a paradicsomot, fel-felpillantva a hegyre, ahol elsivatagosodott részek barnulnak bele a maradék zöldbe. A talajnak csákánnyal kell nekimenni, aztán azt is abbahagyom, csak az energiát szívja ki. Mint a különböző színű és mintázatú poloskák a paradicsom levét. Undorító egy társaság, még vízbe fojtani is alig lehet őket. Ha a spanyol csigákat nem is, de a krumplibogarakat szinte visszasírom. Amerikából mindig jön valami érdekes. Még élénken emlékszem az amerikai szövőlepke támadására, világvégi hangulatot árasztottak az erdők és a kertek. Persze a kőrisbogár se kutya, de most megint jött valami amcsi lepke, hogy amennyiben az aszály és a poloskák nem lennének képesek apokalipszist varázsolni a veteményesbe, akkor elintézze a maradékot, lehetőleg a szőlővel együtt. A paprika és a padlizsán megállt a növésben, a kukorica levelei sárgulnak. A napokban azért kétszer is jött egy komolyabb eső, Istennek hála. Tüneti kezelés. Az volt a furcsa, hogy ebben a fene nagy digitalizációban egyetlen egy időjárás-jelentő társaság sem tudott róla, még közvetlenül az áldás előtt sem. Nulla százalék csapadék, ezt írták makacsul. Magam is csak onnan gondoltam, hogy hátha, mert feltekintettem a magas égre, és láttam, hogy nyugat felől két olyan szép sötét felhő érkezik, amelyekben tuti, hogy van víz. Hogy le is esik belőle valamennyi, annak az esélye minimum ötven százalék. Nem nulla, ötven. Egy óra múlva már szakadt is, így miután beszedtük a száradó ruhákat, boldogan hallgathattam, ahogy kopog a tetőn. Ez van most. Szél hord ördögszekereket.

Augusztus 21.

Martin Scorsese is rendesen odatette magát a koncertfilmek tekintetében Az utolsó valcerrel és a Rolling Stones mozikkal, de számomra változatlanul Jonathan Demme Stop Making Sense című munkája a valaha volt legnagyobb, és nem is látom annak jelét, hogy ez valaha megváltozna. Már a lemez maga is egy csoda volt, de amit Demme művelt az anyaggal, az káprázatos. Ideszúrnám, hogy voltam Talking Heads-koncerten (róluk szól a mű), méghozzá Budapesten, az akkori sportcsarnokban a nyolcvanas években, talán ha ezren lehettünk, ami világsztárok esetében egyszerre volt meglepő és szomorú, de legalább ugyanúgy rohangálhattunk fel s alá a nézőtéren, mint az énekes a színpadon. David Byrne-t aztán láthattam szólóban, illetve hát nagyzenekarral, és az is nagy élményt hozott. A Talking Heads nekem reveláció volt. Arról szólt, hogy miként lehet a nagy punkhullám közepén (na jó, a vége felé) meglepően funkys modorban izgalmas gondolatokat előadni. Szórakoztatva, megtáncoltatva elgondolkodtatni. Mindig ez volt a mániám. Az egyik. A minap Poós Zoltán barátom ezt írta a filmről. „A rock and roll legvalószínűtlenebb sztárjait – akik mikrodrámákká alakították a háromperces popdal formátumát – ez a film emelte ki az art-pop gettójából.” Tökéletes megfigyelés. Ha valaki esetleg nem látta még a filmet, azt képzelje el, hogy úgy kezdődik, hogy egy, már fazonra is intellektuális rock and roll sztár (voltak ilyenek, például Bowie, miután elbúcsúzott a Marstól) kimegy a deszkákra, letesz egy gettómagnót (kétkazettás), és a túlméretezett öltönyében belefog a Psycho Killer című alapvetésbe, aztán betolják a többieket. Aztán meg nem lehet abbahagyni. Hogy értsük, hogy mindez nem holmi könnyűzenei vacakolás csupán, idebiggyesztem még, amit ilyenkor szokás. Az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtára 2021-ben „kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból jelentős” alkotásként beválasztotta a filmet az Egyesült Államok Nemzeti Filmnyilvántartásába megőrzésre. Mindez most negyven röpke év múltával megjelent újra, amiért ismét csak agyon kell dicsérni a Magneotont, akik még kitartanak a hagyományos formátumok mellett.