Valósággá vált irodalmi vízió

Március 20.

Itt az ideje újra megnézni a filmtörténet egyik legszebb darabját, a Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz című dél-koreai remekművet. Már csak hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból. És mert megint tavasz van, hajnali három óra hét perckor lezavartuk a tavaszi nap-éj egyenlőség rituáléját, valamint kaptunk egy olyan fagyot, hogy a fal adta a másikat. Ráadásul ebbe az egészbe ugyanúgy menetrendszerűen belezavarodok, mint a Szent Iván-éjbe, valamint hogy mi a különbség a Mission és a Sisters of Mercy zenekarok között. Pedig látszólag nem is olyan bonyolult. A nap-éj egyenlőség ugyebár egy csillagászati esemény, amelyben a földi Egyenlítő síkja áthalad a Nap középpontján. Eddig tiszta, sehol egy bárányfelhő. Az északi féltekén a tavaszi nap-éj egyenlőséggel kezdődik a csillagászati tavasz (a meteorológiaiban már térdig járunk), ez is rendben van. Ugyanakkor a római katolikus egyház annak érdekében, hogy ne bonyolódjunk bele végképp a húsvét időpontjának útvesztőjébe, a nap-éj egyenlőség időpontját március 21-re tette, oszt punktum. Gondolnánk. Viszont a huszonegyedik században 2011 volt az utolsó olyan év, amikor ez így történt, azóta korábban van és ez így is marad, ha nem is a világ, de e század végezetéig. És szintén punktum. Akinek nem tetszik a rendszer, húzza ki 2102-ig, akkor újra huszonegyedikén lesz.Idén elégedjünk meg annyival, hogy április 1-jén egyszerre köszönt ránk a húsvéthétfő, a bolondok napja, és az óra­átállításnak még csak a második reggelét írjuk. Kemény napnak tűnik, autóba ne üljön senki.

Március 21.

Amennyire csak lehetséges, igyekszem megóvni az elmémet a napi hírzuhatagtól, nem szívesen vagyok (lennék) a saját ellenségem. Még így is az ideálisnál jóval gyakrabban kell belefolynom valamibe, ami után aztán súrolhatom magam kívül-belül. Itt van például mindjárt Haiti. Oké, messze van, kit érdekel, és remélem, hogy momentán nem szurkálja valahol a kakasvérbe áztatott bábumat egy eszelős, de akkor is. Haiti és az ott uralkodó posztapokaliptikus hangulat számomra azért érdekes, mert olyan, mintha már megint egy világméretű kísérlet előszobájában haláltáncolnának az egybegyűltek. Néhány pillanatkép a pokolból. Az állam utolsó működő maradványait, például a repülőteret, a rendőrőrsöket, a kormányzati épületeket és a nemzeti büntetés-végrehajtási intézeteket folyamatosan támadják a felfegyverzett bűnöző hordák. Ezt egy idő után megunva önbíráskodó szervezetek szerveződtek, amelyek szintén az erőszakban és az ölésben találták meg a számításaikat. A bandák elzárják az élelmiszer-, üzemanyag- és vízellátást a lakosság elől, mindenütt parázsló szemétkupacok és embertelen bűz. Az üzletek és az iskolák zárva tartanak, az emberek bezárkóznak az otthonaikba és várják, hogy mikor kerül rájuk a sor. A Nemzeti Rendőrség csapatai harcban állnak, minden háztömbért véres csata zajlik. A lincselés a mindennapok szerves része, suhognak a macheték, a holttesteket felgyújtják. És így tovább. Mindeközben a helyi “elit” vagy lelép, vagy az elnöki átmeneti tanács összetételén alkudozik, a nemzetközi közösség pedig néhány arra kószáló nigériaitól eltekintve nem hajlandó beavatkozni. Nos, ez az egész kísértetiesen emlékeztet Laurent Obertone Gerilla című regénytrilógiájára, amely mintegy megelőlegezte ezeket az állapotokat. A cselekmény helyszíne nála Franciaország, és az történik benne, ami most Haitin. Természetesen a helyi sajátosságok maximális figyelembevételével. Az első két kötet, a Franciaország végnapjai és a Barbárok ideje az összeomlást mutatja be, a harmadik, Az utolsó csata, ami néhány hónapja szintén megjelent magyarul is, pedig a rendteremtés káoszát és azt, miként alakul ki a romeltakarítás közben egy totalitárius állam. Obertone megírta az utóbbi idők legdurvább vízióját arról, hogy mi lesz Európa nyugati felében záros határidőn belül, ha ez így megy tovább és elmarad az ébresztő. Ebben az esetben még a harmadik világháborúra sem kell várni ahhoz, hogy a kontinens egyszerűen felszámolja önmagát. A szerzőt érezhetően tökéletesen hidegen hagyta a politikai korrektségnek nevezett cenzúra, nem béklyózta megfelelési kényszer, a karakterek felskiccelése során minden szereplő olyan lett, mintha most szédült volna bele egy fikcióba egyenesen a mindennapokból. És olyan tempót diktál, mint egy jobb akciófilm, csak éppen kaszkadőrök nélkül vitte vásárra a bőrét.