Bayer Ilona unokáitól távol tölti idén az anyák napját

Bayer Ilona újságíró, főszerkesztő gyermekei, unokái egyikük kivételével külföldön élnek és a népszerű műsorvezető az idei tavaszon nem találkozhatott velük. Sőt, egy jó ideig bizonyára nem is láthatja őket másként, csak a számítógép kameráján keresztül.

Ilona vallja, hogy könnyes-mosolygós az idei anyák napja. Soha nem volt még ilyen üres, ilyen magányos. – Boldog idők voltak, amikor mindhárom gyerekem otthon lakott, azon versengett, hogy kora reggel melyikük hozza előbb a virágát. Aztán kirepültek, de igyekeztek ezen a szép májusi napon hazajönni. Egészen addig, amíg az egyik Ausztriába, a másik Japánba nem került. Onnan főleg lehetetlen hipp-hopp hazaugrani egy köszöntésre. A kezdeti telefonhívást, a képeslapot felváltotta az internet jóvoltából a skype. Szerencsére – ki tudja, meddig – a legkisebb még itthon van. De attól még nagyon csonka a hajdanvolt nagy család, s vele együtt a növekvő hiányérzet is – mondja Ilona.

A minap azt kérdezték tőle, mi minden hiányzik a karantén előtti életéből. Hosszan sorolhatná, de mindent megelőz az ő kicsi kincseinek, az unokáinak a hiánya. – Az odabújásuk, az öröm a szemükben, amikor megérkezem, és reggel, ha én csinálom a kakaójukat… Most kérdezgetik: miért nem jön Szamcocó? Badenben így hívnak, a gyereknyelv így rövidítette a Szamóca Mamócát, vagyis engem. Az apjuk – a fiam – magyarázza, de a kétéves szöszke persze nem érti. Még a négyéves kék szemű nővére is alig. Őket „békeidőben” havonta, kéthavonta látogatom. Kicsi szamurájomat tízezer kilométeres távolságban, jó, ha évente egyszer. Ő Kobéban szinte pontosan anyák napjára érkezett három éve. Most lázasan készül a születésnapjára. A tervek szerint épp ott lennék, hogy végre először együtt ünnepeljük az ő születésnapját, és az anyák napját. De ahogy megboldogult nagyanyám mondaná, ember tervez, Isten végez. Oda az utazás, ki tudja, mikor lehet legközelebb… Amikor repülőt lát, felmutat, s mondja a lányomnak: Mama, Anyanya jön Budapestről. Ő így hív, az „anyának anyája” rövidítésével. A minap kedvenc meséjét nézte a tévében. Petra ki akarta kapcsolni a készüléket, lévén felnőtt műsor következett. De a gyerek nem engedte. Csak állt, nézte az idősebb hölgyet, aki előadást tartott, rámutatott, és csak annyit mondott tökéletes magyarsággal: – Kedves. Aztán felnézett és folytatta. – Anyanya is mindig mosolyog. Szejetem…

Úgy sorakoznak az unokáim, mint az orgonasípok. Kétéves a legkisebb, három a Japánban élő unokatestvére, nővére négy elmúlt, meséli Ilona. Noemi huncutkodik a videóbeszélgetésekben. Most ért a halandzsa korszakba. A pici szőke herceg nevetve érkezik, mikor a nővére hívja: – Itt van Szamcocó! Éneklem nekik a Csiga-biga gyere ki című dalocskát, meg a Hinta palintát, ezt mindhárman jól ismerik, a legnagyobb már velem együtt dalolja magyarul. Ha náluk vagyok, színtiszta magyarsággal, de mivel már régen látott, akad némi ennivaló német akcentusa. Van egy álmom, ami valóságos csoda lenne, ha valóra válna. Leginkább ilyenkor, május első vasárnapján lenne itt az ideje. Ha „tyúkanyóságom” összes szereplője köröttem lehetne. Egy napsütötte nagy réten együtt lehetnénk mind, vér a véremből, gyerekeim mellett a szívembe fogadott vietnami fiam, aki komoly professzor már a Yale Egyetemen, középső lányom Franciaországban élő Zsuzsi barátnője, és Timikém, akit vesetranszplantációja után én kísértem első sétájára a kórház folyosóján. Ők, s az ő gyerekeik, akik mind nagymamájuknak tekintenek. Piknikelnénk, és mesélnénk, csak mesélnénk, hiszen oly régen találkoztunk. Ez lenne a legszebb ajándék…

– És a nagy boldog zsongás közepette én is felköszönteném gondolatban szép szülőanyámat és drága nagymamámat, aki felnevelt. Sokat dolgozó szüleim mellett ő adott példát nekem mindenből, amit egy becsületes, tisztes élethez szükségesnek érzett. Tőle tanultam a munka és az emberek tiszteletét, a nyitott ajtót és szívet, az önzetlen kéznyújtást a rászorulóknak. Házunkban nem lakott becstelenség, irigység, rosszindulat, előítélet pláne nem. Örökös bérlőnk a megértés, az elfogadó szeretet biztonsága volt. A főzés fortélyait is tőle lestem el, és azt, hogy az asztalon párolgó étel kovászként tartja össze a családot. Emlékké szelídülve is erős kapocs a generációk között. Neki, és 103 évet élt nagyapámnak köszönhetem a gyönyörű gyerekkoromat. A rendet, de szabadságot is adó, követelő, de megengedő, csikóként viháncoló cseperedő éveimet. Olyan erős mintát kaptam, hogy felnőtt fejjel is ugyanilyet akartam… Közben nagyot változott a világ, s ez nem kedvezett az álmaimnak. A fészek-meleg nagycsalád, ahol békés, egymást féltő szeretetben élnek a felnövekvő kisdedek a lassan távozó öregekkel. Ezt a körforgást elfújta a XXI. század újkori népvándorlása, még csak nem is egy kontinensre repítette gyermekeimet – sóhajt Bayer Ilona.

Unokáihoz szólva így folytatja: Ti soha nem tudjátok meg, milyen egy, a közeletekben élő, veletek sokat törődő nagyi, akivel a legjobban tudtok bolondozni, aki palacsintát süt késő este is, ha rákívánkoztok. És aki a legjobb szövetségesetek csínytevéseitek elhallgatásában, titkaitok megtartásában. A távolság miatt nem lehetek része az életeteknek, ritka vendég vagyok csupán. Csak fényképeken, videókon, meg skype-on látlak felnőni benneteket. A vágyakozást utánatok nem enyhíti a tudat, hogy jó helyen vagytok szüleitekkel, akik boldogok új országukban. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Ezért könnyes-mosolygós ez az anyák napja…