Beszélgetés Soltész Rezsővel sikerekről, kihívásokról és a göndör hajfürtökről

Az egyik legismertebb hazai sláger, az 1981-ben megjelent Szóljon hangosan az ének című dal előadója mondta mindezt lapunknak. A most 74 esztendős énekes azt is hozzátette, egyáltalán nem bánja, hogy továbbra is ezt a dalt kérik tőle fellépésein a legtöbbször, ennek ellenére igyekszik időnként újdonságokkal is megjelenni a piacon.

– Most éppen egy karácsonyi albumot tervezek, amihez a zenei világirodalom legszebb dalaiból válogatok, ezekhez írok magyar nyelvű szövegeket – folytatta. – Mindent persze nem kell magyarra fordítani, így a Jingle Bells nem lesz „száncsengő”, hiszen ott például mindenki tudja, hogy miről van szó, legyen akár 16, akár 80 éves az adott személy. A White Christmas című világslágert viszont biztosan magyarul éneklem majd.

Soltész Rezső azt is hozzáteszi, abban a műfajban, amelynek ő is meghatározó szereplője, nehéz helyzetben vannak az előadók. Hiába adott el kétmillió nagylemezt, s hiába fűződik a nevéhez több meghatározó sláger – a már említett Szóljon hangosan az ének mellett például az Akit szeretnek a lányok, a Várj, a Valahol már találkoztunk vagy a Házibuli című film világhírű betétdalának magyar nyelvű változata, a Rólad álmodozni jó – a ma működő lemezkiadók nem vesznek róla tudomást.

– Nem most kezdődött mindez, hanem a kilencvenes években, amikor szakmai értelemben volt egy mélyrepülése ennek a műfajnak – mutatott rá az okokra. – Akkor történt egy óriási váltás, a kiadók az új, addig ismeretlen arcok felé fordultak. Éppen egy koncertlemezem kiadására készültem, amikor a hanglemezkiadó közölte, hogy megváltoztatják az eredeti tervüket, s az én albumom helyett egy új, első lemezes, pontosabban még az első lemezének megjelenése előtt álló csapatot részesítenek előnyben. Ez egy kicsit el is keserített, annyira, hogy egy időre vissza is vonultam, s helyette inkább a lapkiadás vált a fő tevékenységemmé. Az persze utólag nagyon jó gyógy­ír, hogy én még mindig itt vagyok, annak az együttesnek pedig ma már senki sem emlékszik a nevére.

Soltész Rezső nem tervezte, hogy szólista lesz, amikor zenei pályára lépett, úgy gondolta, hogy mindig is zenekari tag marad. Első sikereit – mint basszusgitáros – a Rangers tagjaként érte, majd a Corvina vezetője lett, azé a zenekaré, amelyben a későbbi Karthago gitárosával, Szigeti Ferenccel játszott együtt. Ez utóbbi feloszlása után, 1978-ban a rövid életű Oxigénnel dolgozott, majd az 1981-es táncdalfesztiválon már mint szólóénekes tért vissza a Szóljon hangosan az ének című dallal. Ehhez az időszakhoz köthető a legendássá vált göndör haja is, melynek történetéről szintén mesélt lapunknak.

- Volt egy barátunk, családi fodrászként rendszeresen ő készítette a feleségem és a lányaim frizuráját – idézte fel. – Abban az időben indított önálló vállalkozást, ahogy akkor mondtuk, maszek lett. Még bőven a szocializmusban voltunk, így nagyon sok nehézséggel, pénzügyi és adminisztratív akadállyal kellett megküzdenie. Ültem nála, beszélgettünk, amikor hirtelen ötletként bedobta, hogy bedauerolná a hajamat. Nekem is nehéz időszakom volt, akkoriban szakítottam a Corvina zenekarral, ami eléggé megviselt, ezért csak annyit mondtam neki: nekem már teljesen mindegy, legyen. A történetben az az érdekes, hogy egy pillanat alatt helyretett engem.

Soltész Rezsőt göndör frizurával mégsem a hazai közönség látta először, hiszen az első két szólólemeze Csehszlovákiában jelent meg. Az első, a Kodex Corvina 1980-ban, a Robot Love pedig egy évvel később. Ez utóbbi borítóján már göndör hajfürtökkel szerepel. Aztán jött az említett 1981-es táncdalfesztivál s a Szóljon hangosan az ének, ami mindent megváltoztatott.

– A táncdalfesztiválok hatalmas sztárokat adtak az országnak – magyarázta tovább. – Szécsi Pál, Poór Péter, Aradszky László vagy Kovács Kati köszönhetik nekik az ismertségüket. Amikor a táncdalfesztiválokat adta a televízió, kiürültek az utcák, milliók ültek a képernyők előtt. Az a világ azonban megszűnt, 38 éve volt az utolsó táncdalfesztivál Magyarországon. Azóta generációk nőttek fel teljesen más fogyasztói szokásokkal. Ma egy tévés műsornál a háromszázezer fős nézettség óriási eredménynek számít. Az újságokban a bulvár nyert teret magának, nem arról akarnak olvasni az emberek, hogy mikor jelenik meg egy új lemezem, hanem arról, hogy eltörött-e a lábam, vagy hogy ébren néztem-e végig a saját szívműtétemet, ami eleve képtelenség. A sajtó mégis főként erről cikkezett velem kapcsolatban. Azért vannak nagyon jó dolgok is az életemben, például második alkalommal léphettem fel a Papp László Budapest Sportarénában. Csodálatos élmény volt látni azt az embertömeget, s tudni, hogy nem ilyen-olyan támogatásból vagy költségvetési pénzből szervezett programon veszek részt. Ma a zeneiparban ez a legnagyobb kérdés, hogy ad-e ki pénzt a közönség azért, hogy láthassa az előadót. Persze az sem lebecsülendő, ha egy kisebb közösség várja az embert, s annak is megvan a varázsa. Nekem nagyon fontosak azok a találkozások is, még ha csak néhány száz vagy akár pár tucatnyi emberről is van szó. Abban az a szép, hogy jóval bensőségesebb, sokkal emberközelibb.