Miért tüntettek az asszonyok '56-ban?

- Ön középiskolás volt 1956-ban. Mire emlékezik a forradalmi időkből?

- Az asszonytüntetés előzményei október 23-án kezdődtek. 1956 után nem lehetett erről beszélni, hogy kinek hogyan halt meg a hozzátartozója, testvére, édesapja, ki miért félárva vagy árva. Ez tabu téma volt, félt mindenki, nem is beszéltünk róla egészen 1989-ig. 1956 októberében Veszprémben mindenki lelkes és boldog volt. Mindenki változást szeretett volna. Október 23-án hozzánk is elérkezett a hír, hogy lesz a színházban egy nagygyűlés a Mefesz - Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége - és az egyetem szervezésében. Ebben az időben tizenhét éves középiskolás voltam, a vegyipari technikumba jártam, és érettségi előtt álltam. Az édesapám, aki a Kéményseprő Vállalat főkönyvelője volt, nagyon szerette a családját, mindig sietett haza hozzánk. Meglepő módon ezekben a napokban későn járt haza. Nem mondta meg mindig, hogy hol járt, kivel volt, édesanyám sokat mérgelődött ezért és aggódott is.

Én is hallottam a nagygyűlésről és átmentem a színházba, kilenc óránál tovább nem mertem maradni, hazaosontam, és meglepő volt számomra, hogy az édesapám még mindig nem volt sehol. Nyilván ő is ott volt a gyűlésen. Sejtettük, de nem igazán tudtuk, hogy mennyire merült el ebben a boldogságban, ebben a forradalmi hangulatban. Én egy kicsit talán többet sejtettem, mint édesanyám, mert mi az iskolában másképp viszonyultunk az eseményekhez. De biztosat csak jóval később tudtunk meg Mészáros Gyula bácsi könyvéből. Ő levéltári kutatásokat végzett a témában, s talált olyan dokumentumokat, amelyek azt bizonyítják, hogy az édesapám nem véletlenül rohant el november 4-én hajnalban otthonról.

Ezen a napon arra ébredtünk, hogy valaki zörög az ablakon, azzal, hogy ég a Hungária. Édesapám rögtön felöltözött és elment. Édesanyám nem akarta elengedni, de apu elment és többé nem jött haza. Másnap délután, 5-én tudtuk csak meg, hogy hol van. Ekkor lövések még nem dördültek, de nem sokkal ezután már lehetett hallani a fegyverropogást. Le kellett mennünk a pincébe, mert az utcánkba is belőttek. Mi a Kőkép utcában laktunk, ami most a Cserhát utca, ahol a lordok házának nevezett szalagház van. Ez az utca a Kossuth utcából nyílt. Borzasztó nagy csetepaté volt, nem lehetett kimenni. Az később tudódott ki, hogy két irányból jöttek az oroszok, a Bajcsy-Zsilinszky utcán jöttek le, ami most Brusznyai út, valamint Pápa felől, és egymást is lőtték.

Dr. Scholz Józsefné Keltai Éva: Megmutattuk a tüntetéssel, hogy hazaszerető nők vagyunk (Fotó: Penovác Károly)

A későbbi kutatások szerint az édesapámat érdekelte a Hungáriánál a tűz is, és tudta jól, hogy az miért van, de a gyülekezőhelyre futott, valamint az is kiderült, hogy 3-án éjjel a Tótvázsony és Nagyvázsony közötti fegyverosztásnak volt a vezetője, parancsnoka, sőt Veszprém északi részének megbízott katonai parancsnoka. Nem tudtunk semmit róla. A pincében voltunk, az utcára nem lehetett kimenni. 5-én délelőtt édesanyám már nem akart tovább várni, felöltöztünk, hogy elindulunk és megkeressük. Arra gondoltunk, hogy megpróbálunk a nagymamához eljutni, hátha ott húzta meg magát. Éppen indultunk volna már, amikor valaki zörgött a kapun. Egy egyenruhás ember állt a ház előtt, már nem emlékszem, hogy vasutas volt vagy talán postás. Édesanyám nagyon ideges lett. A férfi megkérdezte, itt lakik-e a Keltai főkönyvelő családja. Mondtam, hogy igen. Menjenek a kórházba, ott van, meghalt . Édesanyámmal ketten elmentünk a kórházba, ahol az édesapám egy hordágyon feküdt, egy sorozattal hátában.

November 4-én hajnalban az utcán lelőtték az oroszok. Édesanyám összeroppant. Nekem nem volt szabad, a rokonságból mindenki azt mondta, nekem kell most erősnek lenni. Ami nagyon nehéz feladat volt, hiszen nem csak édesanyámat kellett támogatnom, hanem a hat évvel fiatalabb húgomról is gondoskodnom kellett. A családtól sok segítséget kaptam ebben a nehéz időszakban. A városban kijárási tilalom volt, nem volt ennivaló. Azután jött egyszer csak a hír, a kenyérgyárban sütik a kenyeret, akkor gyorsan elmentem kenyérért. Szörnyű volt, mert az utcán géppisztollyal járkáltak az orosz katonák, és állandóan az volt az érzésem, mindjárt kapok egyet a hátamba én is. Borzongató időszak volt. Nagyon nagy volt a kontraszt az előző hetek lelkes hangulatához képest. Volt egy rövid időszak, amikor lehetett gyülekezni, amikor eltemethettük édesapámat. A sírja az alsóvárosi temetőben van. Minden évben megkoszorúzzák a sírját.

Az 56-os eseményekkel kapcsolatban 75 áldozat volt Veszprémben. Október 23. után az egyetemisták szolgálatban voltak nemzetőrként, járőrszolgálatot szerveztek, hogy fenntartsák a rendet. A várban lévő kollégiumban laktak, az egyetemen három szakaszt szereltek föl. Akik nem voltak ebbe a szolgálatba beosztva, azok zömében hazamentek, vagy eltávoztak. A mindenkori szolgálatban lévő szakasznak - harminc fő - az egyetem A épületében volt egy szoba berendezve ágyakkal. Ilyen állapotban, teljesen váratlanul lepte meg a várost mindkét oldalról, sőt ejtőernyősökkel, a szovjet hadsereg, egy határozott haditerv szerint. Voltak fegyveres összetűzések is, mert a színházban is voltak egyetemisták, voltak fölkelők, azt nem tudom, hogy voltak e diákok a Károly templom tornyában is, a várban lévő templomban is voltak nemzetőrök. Ezekre a helyekre, ahonnan lövések dördültek el, nagyon erős gépágyú és tankágyú tűzzel válaszoltak az oroszok.

Az egyetemistáknak közvetlenül egy halottja sem volt, csak sebesültje, három vagy négy, akik a Kossuth Lajos utcában még harcba bocsátkoztak a páncélosokat kísérő orosz katonákkal. A katonák, mivel beépített emberek vezették mindkét szakaszt, nagyon jó helyismerettel rendelkeztek. Megszállták a Postát, az Egyetemet, a Városházát, Megyeházát. Akiket elfogtak, azokat először a Postára, majd a várban lévő börtönbe vitték, ott gyűjtötték őket négy napig. Ezek közül a diákok közül csak tizenöten kerültek szemtől szembe, harci helyzetbe a katonákkal, legtöbben a rendfenntartásban vettek részt, járőrszolgálatban voltak. Például Szentkirályszabadján is ők adták az őrséget a katonai repülőtéren. Nekem fiú osztálytársaimat a Postára vitték, akiket szintén deportáltak. November 8-án 80 hallgatót és 20 civilt indították innen teherautókon és vittek el a zöld határon, az orosz hadiúton, a Szovjetunióba. Munkácson volt egy megálló, ott szortírozták, s vitték tovább, majd december 10-én hozták őket haza. Ezek voltak az előzmények, amelyek azután az asszonytüntetéshez vezettek Veszprémben.

- Mennyit tudtak itt Veszprémben, 120 km-re a fővárostól, hogy mi zajlik Pesten?

- Szép napok voltak, október 23-ától november 4-éig, nagyon szép napok. Örömteli, mindenki felszabadult volt, mindenki reménykedett. Reméltük a változást.

- Mikor és miért szervezték az ,, Asszonytüntetést ? Mi volt a fő cél?

- Híre ment a budapesti nőtüntetésnek, ami december 4-én volt. December 5-én teljes titokban elkezdődött itt is a szervezkedés. Olyan nagy volt az összetartás, hogy nem szivárgott ki, nem volt áruló a szervezők között. Miután az egész országban és itt is sok halálos áldozat volt, ilyen módon szerettünk volna tisztelegni, fejet hajtani, a szabadságért, forradalomért harcoló emberek és a halottak előtt. Azt szeretnénk, ha idegen katonák nem állomásoznának Magyarországon. Reméltük újra, hogy kivívhatjuk a szabadságunkat, mint 48-ban. A főcél, hogy az orosz katonák hagyják el Magyarország területét. Sokan voltunk, mindenki feketében. Reménytelenség töltött el akkor mindenkit. Minket meg különösen. Olyan állapotban voltunk akkor, hogy nekünk mindegy. Az apu elment. A november nekünk nagyon gyászos hónap.

- Ki szervezte a megmozdulást?

- A legaktívabbak a Széntrösztösök voltak. A Széntröszt, a MÁVAUT, a NEVIKI, a vasút nődolgozói.

- Ön is a szervezők között volt?

- Nem. Gyászoltuk édesapámat, nagyon megviseltek bennünket az események. De hírét vettük az eseménynek és kimentünk mi is, amikor jöttek a munkatársai - édesanyám a MÁVAUT-nál dolgozott, illetve barátai, akik az első perctől a szervezők között voltak. Az édesanyámmal minden mindegy alapon csatlakoztunk ehhez a megmozduláshoz. Nem a tűztoronynál, bár ott volt a gyülekező, hanem már elindult a menet, mikor mi is beálltunk. Amikor odaértek hozzánk, akkor összekapaszkodva, összekarolva, mi is csatlakoztunk.

- Hányan vettek részt ezen a megmozduláson?

- Nagyon sokan voltunk, szerintem 1500-2000-en lehettünk. Sokan kívülről nézték, a férfiak. A férfiakat figyelmeztették, hogy ha férfi beáll a sorba, akkor lőnek. Két tank állt a Kőkép utca sarkán, ágyúcsővel a tömeg felé. Bármikor lőhettek, de ez olyan érdekes volt, hogy nem féltünk. Nem féltünk, és senki nem állt ki a nők közül a sorból, és a férfiak sem álltak be a sorba. El akartak vinni nőket, ki akarták rángatni a sorból, de olyan szorosan álltak és karolták egymást, hogy ez nem sikerült. Így utólag visszagondolva nagyon megható és megrendítő volt. Néha ijesztő. A 48-asemlékműhöz mentünk. Énekeltük a Himnuszt, két helyen a ismeretlen katona sírjánál Dobos Éva szavalta el. Ő tanársegéd volt az egyetemen. Ezen a megmozduláson Hoffmanné, Ancikának nagyon nagy szerepe volt. Akkor ő egy 16 éves lány volt, aki hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. Egy virágcsokorral ment oda az egyik tankhoz, attól féltek, hogy esetleg a tömeg közé is bejön ez a monstrum. Amikor átadta ezt a virágcsokrot, akkor megint egy kicsit enyhült a rosszindulat. De mi még akkor nem voltunk ott. Ahogy vonultak a nők nemzetiszín zászlóval, az egyik orosz katona kitépte a nemzetiszín zászlót és megtaposta. Voltak nagyon melegnek mondható helyzetek, nagy szembenézések.

- A tüntetésről sok asszonyt elvittek?

- A helyszínen nem volt provokáció, rendben lezajlott. Végül csendben feloszlott a tömeg, a retorziók 57-ben kezdődtek igazán.

- Csak Veszprémből voltak résztvevők, vagy más településekről is csatlakoztak ehhez a menethez?

- Én úgy gondolom, Veszprémből, mert akkor még nem volt annyira általános, hogy bejártak az emberek dolgozni a városokba. Akkor még a falvakban volt élet. De ez sejtés inkább, nem vagyok ebben teljesen biztos.

- Sikerült végül elérni a céljukat?

- A lelkiismeretünknek tartoztunk ezzel. Megmutattuk, hogy hazaszerető nők vagyunk.

- Milyen következményekkel járt a részvétel?

- Internálásokkal, többeket is internáltak. Akit tudok biztosan, ő Stégel Istvánné, Noa, édesanyám barátnője. A vád, hogy szervezkedtek, röplapokat sokszorosítottak. Később derültek ki dolgok, hogy például a munkahelyről valaki elkérte magát, de nem mondta meg, hogy a nőtüntetésre megy. Miután a főnöke megtudta, jelentette, ezért el is ítélték.

- A későbbi életére milyen hatással volt ez az esemény?

- 1958-ra sikerült kideríteni mindent az akkori hatalomnak, ki vett részt a megmozdulásokban. Döntő befolyást gyakorolt, de a hitemben nem rendített meg. Részt veszek, segítek a választásokban, mert ezt úgy érzem, hogy hazafias kötelességem. Mindenkinek el kell menni választani, bármely párt mellett teszi le a voksát.

- Van emlékhelye ennek az eseménynek ma Veszprémben?

- Igen, van, a Szabadság téren, a volt Napló szerkesztőség. Minden évben, december 6-án összegyűlünk, és mécseseket gyújtunk. Tavaly november 4-én emlékező beszédet dr. Navracsics Tibor mondott. Mindig van valaki, aki emlékezik és elénekeljük a Himnuszt. Császár Karcsi, akinek a testvére az áldozatok között volt, elhozza mindig a kivágott 56-os zászlót. Így emlékezünk.

Baglyas Veronika 8. C

Báthory István Általános Iskola és Köznevelési Típusú Sportiskola