Apák, fiúk, vébémeccsek...

Ez pusztán elsőre tűnik könnyűnek, hiszen amíg tizenévesen csak a szünidővel (és a nagyszülők fekete-fehér, szemcsés képernyőjű tévéjével) kell megküzdeni, addig később jönnek a sokkal keményebb diónak számító vizsgák, majd a maga az élet olyan szigorú hozadékokkal, például a munkával, amely alól nincs kibúvó. Sosem felejtem el, a 2006-os vb nyitómeccsét, újságíró-gyakornokként, egy harangszentelés, illetve egy erről szóló tízsoros tudósítás miatt hagytam ki...

Ha már élet, nagyon is ebbe a kategóriába tartozik, hogy az idei világbajnokság rajtján egy kéthetes fiú szuszogott mellettem. Nem mintha teher lenne a kis jövevény jelenléte, az azért egy picit zavar, hogy egyelőre nem érdekli sem a brazil szambafoci, sem a fogaskerékszerű német futballgépezet, sem a kedvenceim, az argentinok játéka. Messi góljánál üvöltött, helyettem is, de ez nem mérvadó, mert utána egy szimpla bedobásra is így reagált. Jóval hosszabban, mint az indokolt lett volna...

Anno azt terveztem, hogy a leendő gyerekvigasztalást simán párhuzamba hozom a brazil vb éjszakai meccseivel, de a fiam egyrészt nem egyeztetett a FIFA-val a pontos napirendről, másfelől az első napok után annyira fáradt voltam, hogy jóval vonzóbb volt az ágy, mint egy Oroszország–Dél-Korea „derbi”, hang nélkül. Akadnak persze nehezebben fogyasztható párosítások, meccsek, de a négyévenkénti vb-láz által virtuálisan kipeckelt szememmel minimum egy félidőt régebben még egy Algéria–Nigéria találkozó előtt is simán lenyomtam volna. Most viszont már más idők járnak... 

Hiába, idén be kell látnom, hogy az évek számának növekedésével a megnézhető vb-meccsek száma fordítottan arányosan csökken. Azért még nem adtam fel, négy vagy inkább nyolc év múlva annyi meccset nézünk majd a fiammal, amennyire csak lehetőségünk lesz. És mi lesz, ha nem szereti? Néhány évtized múlva visszaadhatja a gonosz ébresztéseket a tv előtti karosszékben el-elszunnyadó agg apjának.