Elküldi a kaszásokat

További 327 más nemzetközi kitüntetése, 52 országban több mint 2200 kiállításon való megjelenése is mutatja elismertségét. De legalább ennyire fontos számunkra az, hogy az 1960-70-es évek sok kiemelkedő magyar művészének arcára, világára az ő képein keresztül emlékszünk. Főleg ezekből a fekete-fehér fotókból válogatták össze a füredi anyagot is. A tárlat többi képén egyszerű emberek tárulkoznak fel a nézők előtt teljes nyíltsággal. Ember, fény és teljesen kidolgozott, letisztult kompozíció, jellemezte dr. Koltói Ádám, az ELTE docense az alkotásokat a márciusi megnyitón. A művész sem titkolja, hogy a fotók többségét előre megkomponálja, de mégsem beszélhetünk úgymond beállított képekről.

- Nagyon sokszor úgy dolgozom, mint a festők, magam elé veszek egy papírlapot, megrajzolok egy témát, majd ehhez keresem a modelleket. Ha egy adott modellről akarok képet készíteni, akkor is először meg kell tudnom, hogy ki is ő valójában.

A híres festő-grafikus Barcsay Jenővel például egy egész napot töltött együtt a lakásán, hogy megfelelő fotókat tudjon róla készíteni.

- A találkozásunkkor becsületesen bevallottam neki, hogy mit tudok róla. Tudom, hogy a főiskola rektora, hogy megírta az öt nyelven kiadott Művészi anatómiát, de azt nem tudom, hogy ki is valójában az a Barcsay Jenő. Hadd legyek itt úgy egy napig, hogy igazán itt sem vagyok - kértem. Beleegyezett.

Persze, nem mindenkivel volt ilyen egyszerű a dolga, de a többséggel könnyen boldogult. Azt mondja, adottsága van hozzá.

- Én egyetlen modellhez sem jelentkeztem be előre. Nem szerettem, ha várnak, ha készülnek. Tudom, nem igazán korrekt rátörni valakire, de ha nem teszem, akkor például Czóbel Bélát sohase fotózhatom le egy farmerben és egy atlétatrikóban, mert felöltözik. A jó kép érdekében kénytelen voltam vállalni, hogy úgy belépjek az emberek életébe, ahogy igazán nem szokás.

Így volt ez Frank Frigyes festőművész "köteles" képével is.

- A műtermében arról kezdtem kérdezni, hogy hány éves. Azt mondja, nyolcvan. Szeretnék én is nyolcvanéves lenni, válaszoltam, de ő azt mondta, ne kívánjam. Most foglalkozik az öngyilkosság gondolatával. Zúg a füle, fáj mindene, itt az asztalnyi gyógyszere, ami semmit sem használ... Én ekkor már tudtam, milyen képet akarok csinálni, de csak ezután derült ki, hogy ezt milyen formában lehet. A három festőállvány egyikére egy kötél volt felkötve, akkor már láttam, ezt akarom a képre. Kapóra jött, hogy ott voltak mellette a festékes ládák. Mondtam, mester, kezdjük azzal a fotózást, hogy festéket válogatunk. Így is lett, meg tudtam csinálni Frank Frigyes képét a festőállványra felhurkolt kötéllel.

Tóth István most kilenccel több az akkori Frank Frigyesnél, de cseppet sem akarja elsietni az életét.

- A jövő persze a kaszásokon múlik. Ha érzem, hogy közelednek, akkor mindig szólók, hogy hagyjanak békén, vágjanak valaki mást, nekem még nagyon sok dolgom van.

Tóth István nemcsak az előzetes feltételeket próbálja a terveihez igazítani, utólag is sokat dolgozik a képeken. - A felvétel a negatívon csak azért van, hogy hazavigyem, és képet csináljak belőle. Utána jön a labormunka, amit kell, kitakarok, módosítok. Mindent el kell tüntetni, ami nem oda tartozik. A képen semmi nem lehet, ami nem a tartalomért van. A gyomirtást mindig meg kell csinálni! - mondja a fotográfus feladatairól.