Egy gyönyörű nap - kedvezőtlen széljárásban

Az  autómobil óvatosan döcögött a magyarpolányi Öreg-hegyre. Apa nyomta a gázt, erőt pumpált az évek múlásával megkoptatott motorba. A napsütötte, kissé meleg délutánon szalonnasütésre, s nem mellékesen mondva, őz- és szarvaslesre, esetleg "szarvasfogásra" indult a család. Ezt ketten, az unoka és Papa ókumlálták ki a bevásárlásból hazafelé menet. A kocsiban Apa mellett, az anyósülésen Papa ült, hátul szendvicsként Mama, Niki az unoka és Anya. Az unoka izgatottan ki-kikukkantott a kocsiból, fürkészte a tájat, hátha előbukkan az út melletti bokorból egy kajla nyuszifül, akár őzikefej, mert hát Papa megígérte, hogy ők ketten becserkészik a vadcsapást.

- Ész..., ész hogy visszük haza "Budapesztle", ha megfogjuk a "szalvaszt" vagy az őzikéét? - érdeklődött kíváncsiskodva a tettrekész unoka.

- Viinnii? Dehogy viszitek! Tud az járni a maga lábán - állította Papa, aki mosolyogva adta alá a "lovat" a gyerekfantáziának. - Fogunk egy kötelet, lasszót készítünk, majd a nyakába dobjuk a hurkot. Így ni! - mutatta az öreg. - A kötél másik végét meg hozzáerősítjük a Skodátokhoz.

A kislány eltátotta a száját.
- Fut majd a kocsi után? - kerekedett nagyra a szeme.

- Úgy biza! - bizonygatta  Papa. Mert hát, miért ne futhatna, ha már egyszer odakötötték.

Apa lekanyarodott a főútról a dűlőre.  - Itt jó lesz.  - Megállhatunk?

- Nem jön erre a kutya sem - fogadta a kirándulókat Gyula bácsi, a vendéglátó. - Ide nézzetek! - kiáltott fel. - Mekkora gomba! -  mutatott a fűbe, ahonnan láthatóan világított a hatalmasra hízott óriáspöfeteg. - Ez nem akármi!
 Ugye Nikikém, ilyent még nem láttunk! - vezette Mama unokáját a csodálkozók közé, mutatva a látványosságot.

- "Mama, ez labda-gomba? Nem "isz" az! Ha-... hanem gombalabda!" Vegyük leeee! - kérlelte Mamát a kislány, hogy levehesse a természet által felkínált ajándékot.

- Ha hazafelé megyünk, leveheted, addig is nő! - nyugtatta  Mama a lelkes unokát.

A horizonton a fenyves sötét kontúrja látszott, benne vadcsapásokkal, ahonnan a szarvasok rudlija járt dézsmálni a gyümölcsöst. A kislány, mint egy kiscsikó szaladgált.

- Pszííí! Csendesebben! - intette Gyula bácsi halkabbra a hangoskodókat. -  Ebben a sűrűben laknak a vadak.

- A "szalvaszok" isz? - kérdezte az unoka, aki izgatottan várta, hogy végre megláthassa a nagyvadat.

- Itt bizony! - állította Gyula bácsi.

A kislány megtorpant,  fürkésző szeme kutakodott a  lehullott fenyő tűlevelek és tobozok között, s felkiáltott. - "Világ!", - azaz  virág.

Valójában a virág lényében a világ tárult elé. Az a világ, melyet úgy hívnak: természet. A csoda pedig az, hogy a  humuszt faló fenyőfák árnyékában virág nyílott. A kislány leszakította, kár volt érte. Ám a virág valószínűleg nem bánta, mert érezhette, hogy ő, ha meg is hal, a kislány  emlékezetében - örömvirágként - tovább él. A kislány a virágot odanyújtotta édesanyjának, a másik kezével "Mamám" kezét szorította.

- Papa! Mikor jönnek mál a "szalvaszok?" - nem hagyta nyugton a fantáziáját a szarvasok kérdése. - Azok a büdös "szalvaszok" nem "akalnak" jönni - bosszankodott a csöppség, toppantott egyet a lábával.

- Talán rossz a széljárás. A vadak megérzik, ha a szembeszellő emberszagot terel maga előtt - nyugtatgatta Papa a türelmetlenkedőt.

- Vagy alszanak? Lusták?

- Az is lehet! Nézd! Már látszik az erdő széle! - mutatott Papa észak felé, ahol a fák között világlott a Nap. Amikor kiléptek a tisztásra, az ég rétjén bárányfelhők legelésztek, s pulikutyaként terelgette azokat az álmából feltápászkodó szél.

- A messzeségben, ott, a Somló-hegy kúpja, a Szent István kilátó! - magyarázta Gyula bácsi, aki a messzelátóját elvette szemétől. - Nézzétek, mintha itt lenne! - adta körbe a távcsövet.

- Én isz, én isz - erősködött a gyerek, hogy végre ő is - Mama segítségével - belepillanthasson a messzelátóba.

- Látsz valamit? - kérdezte  Mama.

- Nem!

- Az nem lehet! - már pedig lehetett, mert szemeinek tengelye jóval kisebb, mint a felnőtteké. A messzi tájon sehol egy vad. Szarvas?...  Őz?... Még egy árva kanálfül sem meredezett az ég felé.

Apa és Gyula bácsi a legjobb kilátást keresték Magyarpolányra a nyiladékokon át. A lányok - Anya, Mama, Niki - a Papa által lelt gombát szedegették.

- Mekkora gombafolyás! Micsoda szerencse! - lelkendezett  Apa.

Pereszkék kínálkoztak leszedésre. Niki is szedte. - Ez ehető gomba? "Melt" van ehető gomba "ész" nem ehető gomba. A nem ehető gomba az "mélgesz" gomba - tartotta az előadást az óvodás, miközben tüsténkedett a gomba szedésénél. - Itt "isz" gomba, ott "isz" gomba! - bakfincált a kislány, nagyokat szaladt, ficánkolt  a dombtetőn, mint karámból kiszabadult csikó zabla nélkül.

A Papa nézegette unokáját. Sötétbarna haj, kíváncsi tekintet. Az apja volt ilyen rácsodálkozó. Mindig azt kérdezte: Miért? Miért szép a felkelő Nap? - emlékezett.

- Papa! Még mindig nem jó a "széljálász"? Nincsenek isz "szalvaszok." - rezzentette ébredésre az unoka  mélázó öregapját.

- Nézd csak, ott, ott egy lovacska legel. Ha már szarvas nincs, látványnak ez sem akármi egy városi gyereknek.

A tölgyfa alatt, a szalonnasütőnél hamar pattogott az íziben vágott szárazdeszka. Apa, Gyula bácsi elkészítették a nyársakat. Niki odakuporgott  a felnőttek közé. Óvatosan helyezte nyársát a parázs fölé.

A szalonnaszeletek gyöngyözni kezdtek. A hagyma íze, illata átjárta a szeleteket, miközben illata befurakodott a kristálytiszta levegőbe. A kislány -  ahogyan azt  a felnőttektől látta - szakavatottan csepegtette a zsírt a kenyérre. Egy falatot fogyasztott belőle, majd Anyának adta.

- Kényes a gyomra, akár az apjáé - magyarázta Anya.

Később, a hamvadozó parázsra Gyula bácsi vizet öntött. - Nehogy lángra gyúljon az erdő.

Apa beberregtette a motort, közben valószínű a közösen eltöltött kellemes percekre gondolt. A kocsi halkan ballagott lefelé a tetőről. A benne ülők fogadkoztak: máskor is eljönnek majd, talán egy kicsivel kedvezőbb széljárásban, addig  pedig maradt e nap, egy közös családi élmény, magyarpolányi emlék.