Öröknek tűnő nyár, Mihály kalandjai Olaszországban, játékszenvedély, unokák és analízis

Szeptember 1.

A látszattal ellentétben belecsavarodtunk az őszbe, egyelőre a meteorológiaiba. A valóságban ennek semmi jele nem mutatkozik, és amennyiben ezúttal hinni lehet az előrejelzéseknek, ez még így is lesz egy jó darabig. Vénasszonyoknak és indiánoknak semmi nyomuk, holott lenne rájuk igény, miként a csendes, ám hosszan tartó, áztató esőre is. Mert ez már itt nem is a Mediterráneum, hanem egyenesen a Száhel-övezet, porral és vibráló hőséggel. Kisasszony hava bikiniben érkezett, elismerő helyett aggódó tekintetek kísérik. Ha már a világ megbolondulni látszik, a természet sem akar kimaradni a haláltáncos összejövetelből. A kert aljában szarvasbikák fújják a tubát talpalávalónak.

Szeptember 2.

A huszadik század első fele magyar irodalmi hőseinek jelentős részével könnyű azonosulni. A szenzációs szerzők fütyültek az elidegenedésre, a távolságtartásra és egyéb korszerű technikai huncutságokra, sőt, bátran alkalmaztak alteregókat is. Jól tették, és az olvasók hálásak voltak a gesztusokért. Mert ugyan ki ne szeretne hasonlóságokat felfedezni, vagy egyenesen Szindbád, Esti Kornél, esetleg Fülig Jimmy bőrébe bújni, legalább egy röpke időre? Ilyen szereplő Mihály is, Szerb Antal Utas és Holdvilág című halhatatlan remekművéből. Nyilván nem véletlen, hogy a regény a minap megért egy újabb, ki tudja, hányadik kiadást, hogy ezúttal mélykékbe öltözve kápráztasson el egy újabb, irodalomra fogékony generációt. A cselekmény terepe, az ételek, a borok kedves ismerősök.

Olaszország, azon belül többek között Umbria is, ahol azonnal visszacsöppenhetünk a sötétnek mondott, ám gyönyörűséges emlékeket maga után hagyó középkorba. A cselekmény kissé rendhagyóbb, ugyanis Mihály nászútra érkezik Itáliába, de a turné kellős közepén faképnél hagyja feleségét, ami, lássuk be, nem túl gyakori gesztus a kezdeti periódusban. Tettét többféleképpen lehet magyarázni, a felnőtté válás okozta riadalommal, vagy akár önmaga keresgélésével, mindegyik jelentős trauma, és persze kitűnő lehetőséget szolgáltat a történet bonyolítására. Mihály ugyanis itáliai utazása során Goethével ellentétben félig-meddig boldogult ifjúkora legfontosabb szereplőivel találkozik, így aztán fel is villan rögtön megannyi lehetséges életút, választások garmada, és velük a felismerés, hogy a saját pályáját önmagának kell megtalálnia. Az Utas és Holdvilág nem „csak” azonosulásra csábít, de dupla bédekker is. Ha tetszik, utazókönyv, de egyben útmutató is. És Szerb Antal az egyik legjobb kalauz és idegenvezető.

Szeptember 3.

Ha tetszik, ha nem, mindenki függ valamitől vagy valakitől. Ez már csak így megy. Ezeknek a függéseknek hatalmas az irodalma és a szakirodalma, eligazodásként bátran fordulhatunk akár az emberi psziché bugyrainak avatott ismerőjéhez, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijhez. Egyik – talán kevésbé ismert – művében (ezt mondjuk csupán a Bűn és bűnhődéshez hasonlítva gondolom), A játékosban például a szerelmet és a játékot idézi meg a számtalan függés variáns közül. A regény főhőse, Alekszej Ivanovics a szerelmen keresztül jut el a játékszenvedélyig, hogy aztán elhagyja az előbbit és belemerüljön az utóbbiba. A történet a képzeletbeli és beszédes nevű Roulettenburg fürdővárosban játszódik, ahol fokozatosan elmosódik a határmezsgye élet és játék között, és élvezetté válik a rabság. A játékos nem önéletrajzi regény, de Dosztojevszkijnek bőségesen volt honnan merítenie, a tapasztalatokon nyugvó hitelességet különféle rulettasztalok mellett szerezte, még ifjoncként. Nem véletlen az alcím, Egy fiatalember feljegyzései. A szereplők oroszok, franciák, angolok, bárók, bárónők és tábornokok, egy letűnni készülő kor jellegzetes, vesztes figurái. A művet Devecseriné Guthi Erzsébet fordította még 1963-ban, és nemrég adta ki újra a Troubadour Books. Akiknél egyébként elég széles a skála, Marcus Aureliustól Dosztojevszkijen és Szerb Antalon át Bukowskiig.

Szeptember 4.

Hogy az unokázás és a „gyerekezés” között van különbség, az egy percig sem kétséges. Ha nem is éppen ott húzódik, ahová sokan gondolják. Szokás például azt mondanai, hogy az unokákkal való foglalatoskodás nem jár felelősséggel, már-már szinte valamiféle hobbi. Súlyos tévedés. Jó esetben az egész élet jelentős része egyfajta szeretetteljes felelősségvállalás. A másik tévedés, hogy kvázi vasárnapi nagyszülők lennénk, a kölyköt meg bármikor vissza lehet adni a szüleinek. Nálunk legalábbis másként működik. Ellenben az unokázás jobb, mint egy pszichoanalízis. Annyi minden beugrik a saját gyerekkorunkból, hogy győzzük feldolgozni. Aztán megyünk tovább, ahogy a focisták nyilatkozzák mostanában.