Jeles személyiségekről emlékeztek meg a pápai városbarátok

Elsősorban Petőfi Sándor jó barátjáról, legkedvesebb zeneszerzőjéről, a kitűnő hegedűművészről, Rózsavölgyi Márk (1788–1848) életéről, pályafutásáról esett szó. A verbunkoszene egyik utolsó, igen magas színvonalú képviselője, egyben az első csárdáskomponistánk volt. Közel 200 eredeti „magyar hangművet”, dalszerzeményt írt. 

Néhai jeles zeneművészünk pont kétszáz éve került kapcsolatba a Veszprémvármegyei Zenetársasággal, mely azzal a céllal jött létre, hogy összegyűjtse és a Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből című sorozatban nyomtatásban is közkinccsé tegye a magyar nemzeti muzsika értékeit. A 136 magyar táncot tartalmazó füzetben Rózsavölgyinek 18 műve látott napvilágot. Rózsavölgyi 1824. június 4-én mutatkozott be a Veszprémvármegyei Zenetársaságnak, de akkor őt még Rosenthal Markusznak hívták. A tiszteletére rendezett hangverseny és lakoma végén magyarosította a nevét Rózsavölgyire (hivatalosan 1846-ban változtatta meg). Sok helyen hangversenyezett, többek között Pápán is. Az 1840-es években állandó együttest szervezett cigányzenészekből, akikkel a Pilvax kávéházban muzsikált. Haláláig szoros barátság fűzte Petőfi Sándorhoz, aki 1844-ben a Pesti Divatlapban írt elismerő cikket játékáról. Nélkülözések között, betegen hunyt el Pesten 1848. január 23-án. Rózsavölgyi halálára című költeményével búcsúzott tőle Petőfi. 

A másik jeles személyiség, akiről ezúttal az egyletben megemlékeztünk, a hajdan ugyancsak pápai kötődéssel bírt, széles körben népszerűvé vált táncpedagógus, filozófus, író, az első magyar női egyetemi doktor, Dienes Valéria (1879–1978) volt. Dienes Valéria tizenhárom évesen, elvált édesanyja révén került Szekszárdról Pápára. Az anyuka polgári iskolai (tanítóképzői) diplomát szerzett, itt tanított. Valéria Pápán járt negyedik polgáriba – 1892–93 között az Állami Polgári Leányiskolába –, majd a győri állami tanítóképzőben tanult tovább; 14–18 éves kora között ott élt. Főként Szabó Ferenc SJ (1931–2022) két évtizede megjelent Keresztény gondolkodók a XX. században című kötetéből olvastunk fel részleteket a tudósnő munkásságával, eszmélődésével kapcsolatosan. 

A 145 esztendeje eredetileg Geiger Valériaként Szekszárdon született Dienes Valéria az első öt magyar nő között iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre 1901-ben. Matematika–fizika szakot végzett, közben a Zeneakadémiára is járt, zeneszerzést és zongorát tanult. Filozófiából, matematikából, esztétikából doktorált. Férjével, Dienes Pál (1882–1952) matematikussal közösen publikált hazai és francia szaklapokban; Párizsban nagy hatással volt rá – az idén ugyancsak születési évfordulós – Henri Louis Bergson (1859–1941) francia filozófus. Magyarra fordította műveit és tanulmányt is írt róla Bergson lélektana címmel. Bergson-fordításai a magyar filozófiai nyelv megújítását, irodalmi rangra emelését is jelentették – melyért 90 éve, 1934-ben Baumgarten-díjat kapott –, de még számos filozófus művét is átültette magyar nyelvre. 

Az amerikai Duncan testvérek – Isadora Duncan (1877–1927) és Raymond Duncan (1874–1966) – mozgásművészeti tevékenységének, illetve Bergson mozdulatpszichológiai elméletének hatására kezdett a tánccal foglalkozni. Saját mozdulatművészeti rendszert alakított ki, melyet orkesztikának nevezett el. 1915-ben nyitotta meg Orkesztikai Iskoláját Budapesten, melyet 1944-ig vezetett. A magyar orkesztika nagyasszonyát Vitányi Iván (1925–2021), A tánc című 1963-as kötet szerzője, a Népművelési Intézet egykori igazgatója helyezte újra reflektorfénybe 1975-ös, televíziós portréműsorában. A jeles női filozófus, fordító, koreográfus, mozdulatművész, pedagógus, táncteoretikus, az új színpadi táncművészet magyar úttörője, a magyar táncelmélet, az orkesztika megalkotója mindvégéig megőrizte szellemi frissességét. Utolsó előadását életének kilencvenhatodik évében, a tihanyi Nemzetközi Szemiotikai Kongresszuson tartotta. Jó volna a közeljövőben neki is valamiféle pápai emléket állítanunk – vetődött fel legutóbbi egyleti összejövetelünkön.