Fénykoszorú immár a prérin lovagol

– 15 évesen csak álmodtam róla, hogy lovagolok a prérin és most megvalósítottam. Igaz, én tettem is ezért sokat. A barátaim csak nevetnek, hogy repülőjegyárban mérek mindent. Nem drága kütyüket veszek évente, hanem jegyre gyűjtök – mondja magától értetődően Ági, aki sokadik montanai útjáról tért haza nemrégiben. 

Ági Tapolcán született, angol tagozaton érettségizett. Már kisgyermekként érdekelte az indiánok élete, amit csak lehetett, megnézett erről filmen és rengeteget olvasott. Lány létére Gojko Mitic-filmeken nőtt fel, és olvasta A nagy medve fiait. Hisz abban, hogy van egy predesztináció, ugyanis már kisbabakorában volt egy indiánsátor-mintás fürdőlepedője, amit ereklyeként őriz. Mintha az édesanyja kijelölte volna számára az utat… 1982-ben férjhez ment, magyar származású férje akkor Párizsban élt, ott kezdték hát közös életüket és ott született a lányuk. Ági nyelvet tanult, később középiskolában recepciósként, majd iskolatitkárként dolgozott. Amikor a férje nyugdíjba ment és a lányuk leérettségizett, Tapolcára költözött a család. Az édesanya angol és francia nyelvtudásának köszönhetően elhelyezkedett az akkor francia tulajdonban levő kékkúti ásványvízüzemnél, majd annak fővárosi központjában. Ügyvezető-asszisztens, személyi asszisztens volt, közben angol nyelv és irodalom tanári diplomát szerzett. Az indiánokhoz való kötődése nem szűnt, sőt Franciaországban még több, az észak-amerikai indiánokról szóló írásos anyaghoz jutott. – Mindig a préri indiánok felé tendált az érdeklődésem, ennek olvastam utána, megmozgatott a téma. A Geo magazinban megjelent egy USA-térkép, amelyen bejelölték a rezervátumokat, a csaták helyszíneit. Én azt kitettem a falra és éveken át minden nap egy pontjára helyeztem az ujjam, mondván, hogy egyszer eljutok a montanai csatamezőre. 2010-ben végre sikerült – magyarázza Ági. Közben persze sok minden történt. A kékkúti üzem kapcsolatban állt egy montanai központú amerikai alapítvánnyal. Amikor az ottaniak eljöttek a budapesti központba tárgyalni, a főnöke Ágira bízott egy érdekes munkát. Európában először Magyarországon rendezték a vízvédelem népszerűsítését segítő kampányt. Annak részeként például iskolákban tartottak interaktív előadásokat. Az induláshoz részt vett Ági egy workshopon Bejrútban, ahol a montanai alapítvány igazgatójával beszélgetett többek közt a Yellowstone Nemzeti Park csodáiról. Amikor elárulta, hogy nagy álma eljutni az indiánokhoz kapcsolódó történelmi helyszínekre, beszélgetőpartnere azt felelte, hogy van ott egy indián kollégája. Ági 2005-ben felvette hát a kapcsolatot az indiánnal, Scott Frazierrel, aki abban az időben a világ minden sarkába eljutott az őshonos vizeket népszerűsítő programjával. Mivel Magyarországon éppen a budai Vízfesztivált rendezték, amelyen Ági munkahelye is részt vett, ötletének engedve meghívták az indiánt hazánkba. 2007-ben Scott egyhetes itt tartózkodása programját Ági állította össze az akkori HR-vezetővel. Az indián ellátogatott a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkba, a tavasbarlangba, megáldotta a Kornyi-tó vizét. Tradicionális nemzeti éneket mutatott be, összeállított egy szezonindító vízceremóniát, sziú nyelven mondott imát a vízért, az állatokért. Előadást tartott a balatonalmádi kéttannyelvű gimnáziumban, a parlamentben. Szerepelt a Duna Televízióban és interjút adott lapunknak. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy igazi indiánt megismerhetek. Amint Scott kiállt az emberek elé előadást tartani, mindenkinek tátva maradt a szája. Bár ő sosem élt rezervátumban, iskolába, egyetemre járt és már a nagyapja is orvos volt. Az édesanyja fehér, de édesapja a varjú és dakota törzsből származó indián. Scott identitása elveszett, de érettségi után nem találta a helyét, sokáig nem tudta, hova tartozik. Miután a nagyapjával részt vett egy elvonuláson, sok minden kitisztult az életében. Felvette a tradicionális vonalat, sokáig a sziúk legnagyobb vallási szertartását, a naptáncot vezette az ahhoz tartozó megtisztulásos rituáléval együtt. Sajnos egyre kevesebb indián van, aki hozzá hasonló módon őrzi a tradíciókat. A közeli varjú rezervátumban vannak néhányan, találkozhattam is velük. Scott egy kisvárosban él, nem született gyermeke, de három fogadott lánya van. Egyikük én vagyok. A többiekkel csak a közösségi oldalról ismerjük egymást. Mindkét „testvérem” Angliában él, egyikük indián származású, a másikuk édesapja magyar. Amikor Scott Tapolcán járt, kijött velem a temetőbe, a szüleim sírjához. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy adoptál. Ugyanis a tradíció szerint nem lehet senkit árván hagyni, kell mindenki mellé egy „nevelőszülő” – magyarázza Ági, aki immár elmondhatja, hogy egy mai modern, autót vezető, többdiplomás, közösségi oldalon posztoló indián fogadott gyermeke. Első alkalommal 2010-ben utazott ki Scotthoz, akivel azóta is folyamatosan tartja a kapcsolatot. Neki köszönhetően már több jó barátot is szerzett odaát és bejárta a vadnyugatot Dél-Dakotától Nebraskán és Wyomingon keresztül. Még a Csendes-óceánig is eljutott. Néhány hete a nyolcadik utazásáról tért haza, tele különleges tervekkel, feladatokkal. 

– Montanában kikapcsolok, igényem van arra a nyugalomra, békére ami ott van. Hallgatom a vizet, a természetet, megfigyelem az állatokat. A természethez való közelség, a préri és a hegyek látványa a végtelen szabadság érzetét adja. Valóságos oxigénbomba számomra a montanai utazás, a sokadik kirándulás is a Yellowstone Parkba. Sok mindent átültetek itthoni életembe. Megváltozott számomra a fontossági sorrend. Amiről régebben azt gondoltam, hogy számít, az ma már kevésbé. Nem érdekelnek az anyagi dolgok, a felesleges felhalmozás. Az élmények a fontosak. Az, amit megélünk. Készíthetek sok fotót, de akinek megmutatom, az nem érzi át az illatokat, a hangokat. A Yellowstone egy fantasztikus hely, nem lehet szavakba önteni. Érezni lehet a szellemét és érezni kell minden benyomást, ami éri az embert. Idén ott kaptam meg indián (dakota) nevemet: Wipecuza Win, azaz Fénykoszorú. Szintén gyerekkori álmom volt, amire nem számítottam, hogy valaha megvalósul, de végre lovagoltam egy indián lovon a prérin, úgy, hogy korábban sosem lovagoltam! Fantasztikus élmény volt – meséli Ági, akinek időközben még egy másik régi álma is teljesült.  

Évekkel ezelőtt lefordította magyar nyelvre Joseph M. Marshall III. kötetét, a Szilaj Ló című könyvet, amely a legendás lakota harcos életét mutatja be. Kiadót azonban nem talált a kötet hazai megjelenéséhez egészen egy évvel ezelőttig. 

Crazy Horse, azaz Szilaj Ló a sziú indiánok hadvezére az amerikai vadnyugat egyik legkarizmatikusabb alakja volt, akinek vezetése alatt az indián harcosok legyőzték Custer lovasezredét, térdre kényszerítve az Amerikai Egyesült Államok hadseregét. A neves történész kötete segítségével megismerhetjük Szilaj Lót úgy, ahogy kortársai ismerhették – mondja Ági, akinek könyvespolcán ott sorakozik az összes olyan kötet, amely a piacon létezik a témában Amerikában. – Scott csodálkozott, hogy minek ennyi könyv erről, már nem tud újat mondani senki, de engem érdekelt, mert reméltem, hogy itt-ott még találok újdonságot. 2011-ben fordítottam le magyarra a könyvet. Európában csak francia nyelven jelent meg addig. Úgy éreztem, hogy rajtam kívül sokakat érdekelhet az indián kultúra múltja és jelene, de a nyelvi gátlások miatt nem tudhatnak róla eleget. Crazy Horse élete elképesztő, némi túlzással Jézus Krisztuséhoz hasonlítanám. A népe jólétéért küzdött miden lehetséges eszközzel, a tradíciókat éltette és a saját emberei adták fel, végül 37 évesen meggyilkolták. A várakozásnak végül meglett a gyümölcse, tavaly találtam rá arra a kiadóra, amelyik végre meglátta benne a lehetőséget. Egy éve jelent meg a magyar kiadás, ezzel újabb álom valósult meg – magyarázza Ági, aki az utóbbi tíz évben HR-esként dolgozott. Bár a közelmúltban nyugdíjba vonult, komoly terveket sző még. Mivel a montanai utak olyan sokat adnak számára, már tervezi a következő utazást. 

– Érdekel a történelem, a tradíciók, a kultúra, az ottani gasztronómia és lelkileg szintén sokat adnak az ott töltött hetek. Próbálok minél többet megtudni a természettől, az indiánoknak az univerzummal való kapcsolódásukról. Szépen haladok, de rengeteg kérdésem van még. Az indiánok azonban nem szeretik a felesleges kérdéseket. Rájöttem, hogy időt kell adni és kiderül minden, ami fontos. Tervezem, hogy ősztől itthon lovagolni járok majd, és most éppen egy kortárs indián témájú könyvet fordítok, édes-keserű a történet. Scott – akinek a dakota neve Ehnamani, azaz Emberek Között Járó – pedig megkért, hogy írjam meg az életrajzát, elkezdtük a munkát. Ő most tradicionális babákat készít Montanában az egyetlen indiánként, aki ilyennel foglalkozik. Yellowstone-i homokkal tölti meg a szarvasbőrből készült bábukat, kézzel összevarrja, feldíszíti, ruhát ad rájuk és mokaszint. Hajat készít, gyönggyel díszíti a viseletüket. Nincs két egyforma baba, de mindegyik gyönyörű. Hetvenéves elmúlt, de a kor nem látszik rajta, jól tartja magát. Azon egyszeri, közel húsz évvel ezelőtti ittjárta óta nem volt Magyarországon és már nem is készül nagyobb utazásokra. Én viszont visszavágyom, nagy álmom, hogy a Yellowstone parkban dolgozhassak. No és egyszer elmennék a Machu Picchura – avat be terveibe Ági. Semmi kétség afelől, hogy mindez megvalósul, hiszen ő továbbra is nyitott, szeret szocializálódni, másokkal találkozni. Korábbi munkahelyeiről is maradt egy-egy csapat, akikkel tartja a kapcsolatot. Nem hisz a véletlenekben, szerinte mindennek oka van. És talán a legfontosabb, hogy hite mellett tesz is tervei megvalósulásáért.