Sajtófotósból lett írófenomén világszerte sikeres remeke volt terítéken a bakonyi beszélgetőesten

Wenczel Zsuzsanna házigazdaként bemutatta a regényt, amelyről a megjelentek beszélgettek, ugyanis többségük elolvasta. Aki Ollikainen Éhségév című könyvéről volt szó, amely 2012-ben berobbant a finn irodalomba, számos nyelvre lefordították, több díjat kapott, pedig szerzője korábban ismeretlen volt íróként. Sajtófotósként dolgozott, felesége újságíró, így került mégiscsak közel a krónikási feladatokhoz. Művében a finn történelem sötét időszakát idézi fel, az 1867-68-as telet, amikor a fagyok, az élelmiszerhiány miatt ezrek indultak útnak a képzelt kánaán, Szentpétervár felé. Az alkotás a társadalmi trauma feldolgozását segíti, ugyanakkor feszítő a végkifejletként megfogalmazódó kérdés, hogy tanultunk-e a borzalmakból, meg tudjuk-e előzni azokat, hiszen mostanában is megfigyelhetünk hasonló folyamatokat. 

Az Éhségév történelmi fikció, ugyanakkor a korabeli finn társadalom keresztmetszetét mutatja be. A lírai részek és az emberi tragédiák közötti ellentét, a balladai szaggatottság adja ritmusát. Ennek közvetítése jelentette a kihívást a műfordítónak, Kovács Ottíliának, aki a zirci beszélgetés vendégeként elmondta: az Éhségév olyan időszakról szól, amikor zuzmóval pótolták ki a lisztet, fakéregből sütöttek. Megküzdöttek az emberek a fennmaradásukért, ez próbára tette hitüket, és az író a nagy hatású történetben ezt egyedi hangon, különös atmoszférát teremtve érzékelteti, gyakran hiányos mondatokkal, a magyarnál amúgy is szűkszavúbb, tömörebb finn nyelven, amit még sűrít. Szavakból létrehozott képei szerint a halál színe fehér, mert a haldokló családapa arcából távozik a vér, eltűnik a piros, aztán a sárga is szürkévé halványul, borostája, mint az elfagyott vetés. A helyzetet, amelyben családjának muszáj a férfit hátrahagyva útra kelnie, azzal érzékelteti az író többek között, hogy megemlíti, a gyomként terjedő zúzmara állja csak az ablaknál a hó útját, és tükörkép a fazék fenekén megfagyott víz, az ablaklécek árnyéka keresztet formál rajta. A történet alakulása alapján saját korunk válságaira asszociálhatunk, és biztató, hogy a regény végén a szörnyűségben a remény sugara is megjelenik, a zárójelenetben a túlélő arra gondol, lemerül a víz alá, aztán mégis úszni kezd.  

Az esten részt vett a kötet műfordítójának férje, Richly Gábor művelődés- és eszmetörténész, az ELTE adjunktusa, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára. Szavai szerint a kulturális diplomácia fő feladata úgy építeni kapcsolatokat, hogy közelinek érezzünk magunkhoz egy másik népet. Vagy a közös pontok éreztetésével vagy közös alkotás révén, ezért összehoztak finn és magyar képző- és előadóművészeket, közös kiállításokat, koncerteket. A szakember megemlítette, hogy Finnországban az egyház kortárs alkotások szponzora, kultúraközvetítő, -átadó szerepe jobban megmaradt, épületei gyakran kulturális események helyszínei.