Váratlanul meghalt a Magyar Nemzeti Írószövetség Tapolcán élő tagja

A nemzeti ünnep éjszakáján lett rosszul, s hiába szállította a mentő kórházba, életét már nem tudták megmenteni az orvosok. 

A nemzetét féltő, s ennek írásaiban is gyakorta hangot adó ember hagyta itt a földi világot, Magyarországot, azon belül a Balaton-felvidéket, a tanúhegyeket. Jóban voltunk, többször beszélgettünk a bennünket körülvevő világról, még a tavasszal egy irodalmi délutánra is meghívott a Wass Albert Könyvtárba. Évek óta tartottuk a kapcsolatot a közösségi oldalon, és egyébként is szívesen olvastam tömör, alig néhány soros verseit, amelyek rövidségük ellenére jellemzően súlyos és mély tartalmat hordoztak, közvetítettek.

Tarjáni Imre Pusztasomorján született 1945-ben, és viszonylag hamar otthonra lelt a versek világában. A szüleit korán elvesztő diákra 1962-ben figyeltek fel egy országos versíró pályázaton, ahol saját költeményével vívta ki a szakma elismerését. Később napi- és hetilapokban, folyóiratokban, antológiákban publikált. Emellett számos helyen, kórházban, színházban, filmgyárban és szállodában dolgozott, de a költészet iránti vonzalma mindvégig megmaradt. Gyászjelentésén a Szigligeti anzix című rövid verse olvasható, ami egyfajta jellemrajz is lehetne róla. "Azt súgják a tanúhegyek, / nehogy hamis tanú legyek / ha mégis maradt szavam - vigyem - / ha kimondom igaz legyen / pénzért ne adjam senkinek / inkább az utolsó szó legyek!"

Nehéz elhinni, hogy elment, hiszen pár napja még aktívan osztotta írásait közösség oldalán, az utolsók egyike a "Fénybogarak" volt. 

"Minden bölcsesség és tapasztalat ősi írásokban fészkel. Mi csupán PONTOCSKÁK vagyunk egy monitoron..." Egy ilyen pontocska hunyt ki most a monitoron, az élet nagy képernyőjén. Imre magával vitte lényét, tudását, tehetségét, de fényéből hagyott itt nekünk, hiszen írásai, versei által tovább él. A Magyar Nemzeti Írószövetség saját halottjának tekinti, Óbudán helyezik majd örök nyugalomra.