Az univerzum színei

Június 21.

Nyári napforduló. A kánikula harmadik napja. Úgy éjféltől hűsül. Pompás éjszaka egymillió szúnyog társaságában. Az árvaszúnyog-populáció lélekszáma ennek többszöröse. Keveset beszélünk, különben egy részét menten megennénk. Van, aki már ma tüzet ugrálna, de egyelőre nicht ugribugri, az huszonnegyedikén esedékes. Akkor merészkedik elő a tudatalattiból a pogány múlt kísértete. Alice Cooper viszont se nem pogány, se nem kísértet, legfeljebb a színpadon. Egyébként hitvalló, gyakorló keresztény, ráérő idejében ételt oszt a rászorulóknak, meg ilyesmik. Isten hozza nálunk. 

Addig is moziba megyünk, irány Tapolca. A terv és egyben a cél Wes Anderson Asteroid City című legújabb filmjének megtekintése. Van némi prekoncepció is, ugyanis a rendező immáron stabilan őrzi a helyét David Lynch mögött a saját ranglistán a még élő és alkotó művészek között. Persze nyilván akad, aki agybajt kap tőlük, de én kimondottan kedvelem, ha valaki felépít magának egy saját univerzumot, és nem magyarázza túl a dolgokat. Színészek sora is így lehet ezzel, mert boldogan vállalnak nála egy néhány mondatos szerepet is. 

Most sem csalódom, már az első képeknél világos, hogy reggelig nézegetném a művet. A színek az Andersontól megszokott módon olyanok, mintha beszabadultunk volna egy kizárólag természetellenes anyagokkal dolgozó fagylaltozóba, a díszletek remekül (és szó szerint) megrajzolva, a színészek brillíroznak, már aki éppen befért Bill Murray kedvenc rendezőjének alkotásába. Ő mondjuk esetünkben véletlenül nem, de az is lehet, hogy csak megint nem hallgatta meg a vezetékes üzenetrögzítőjét. A monológok, a párbeszédek tökéletesek, a narráció nemkülönben. Minden Anderson munkája, az ötlettől a forgatókönyvön át a rendezésig. A cselekmény felvázolásával most nem bajmolódnék, nem mintha érdektelen lenne, vagy esetleg másodrendű frissességű, de annyi a tekerés, hogy oldalak kellenének hozzá. Elégedjünk meg annyival, hogy egy tv-műsort látunk az ötvenes évekből egy színdarabról, ami átcsap egy filmbe. Na ugye. Egyébként van benne minden, atompara és sivatag, karantén és hidegháború, világűr, ufó és feldolgozatlan érzelmek a gyásztól a szerelemig, agyas gyerekek és tétova felnőttek, szóval mindaz, ami újra itt kísért. Mindeközben Anderson a filmkészítés összes szabályát és közmegegyezését páros lábbal rúgja fel a plafonra a vágásig bezárólag, egy rendes egyetemről a vizsga ötödik percében kivágnák, közvetlenül azután, hogy leállítják a vetítést, pedig még egy gyalogkakukk is felbukkan, igaz, teljesen indokolatlanul. Hogy a stúdiók vezetőinek mit adtak be átvétel előtt, az rejtély. Felelős ember nem dobálózik feszt a zseniális szóval, hacsaknem Messiről vagy Michelangelóról van szó, de ez az. 

Június 22.

Rohanunk a télbe, bár a látszat nem ezt mutatja. Kutya meleg lett, amitől viszont sokan szokás szerint idegesek lettek, holott nyáron meleg van, oszt passz, ezt fogjuk majd visszasírni, miként az esőt. Jó, nekem mázlim van, nem autópályát aszfaltozok délben. Egyébként, akik meg igen, nos, őket világéletemben csodáltam, akár nagyapáinkat az orosz télben. Mert óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy meddig bírnám. Öt perc? Jó, az ember mindent kibír, a jég hátán is megél és hasonlók, de az azért nem rossz karma, hogy azon kell töprengenem, hogy Farkas Bertalan szkafanderét nyúljam le, vagy inkább Kis Pipin páncélnadrágját az esti öntözéshez, mert különben megesznek a rovarok. Induljunk ki inkább abból, hogy van víz a kútban, lehet legelni a kertből, szépen növekszik minden, és virágzik száz virág, mint valami perma­nens forradalomban. Az elkóborolt őzeket felváltotta egy fácán házaspár, ami nagyjából annyira tart tőlünk, mint a gólyák az ebédelő traktorostól. Sününk is van, igaz, nem teljesen jószántából érkezett, a kutya hozta, de mindketten megúszták sérülés nélkül a kalandot. Várom a borzokat. Addig is tizenegyesrúgó versenyre készülök, egyelőre elméletben, Panenka úr mozgásművészetét tanulmányozom archív felvételekről. Azért az is ritka, hogy valakinek a nevéből ige lesz. Bepanenkázta. De szép.