Gaál Antal költő, publicista tizenhatodik kötete

 A szerző kötete borítójára írt vallomásában a költőkre oly jellemző belső vívódást (számvetést), szorongást (aggódást) és a létezés (életformánk) kérdéseire keresett válaszok elmaradását (elhanyagolását) hangsúlyozza: „Azért írok, mert keresek valamit. De soha nem fogom megtalálni, mert nem tudom, hogy mit keresek. Ettől folyamatos belső feszültség van bennem, valamiféle nyugtalanság…” Pesszimizmusa, rezignáltsága és lehangoló/letaglózó kitárulkozása pusztán magánügy lenne? Szó sincs erről! Legfeljebb a közömbösek akadnak fel ezen. József Attila „érted haragszom én, nem ellened” verssorát bátran behelyettesíthetjük a költő felvetéseibe, impresszióiba. Utalásai kronologikus gondolattöredékek, manifesztumok, átlépik a lokalitás határait, szerteágazóak az értelem, a humánum világában. Arra predesztinálnak bennünket, „mégis” olvasókat, hogy ne gubózzunk be, ne hunyjunk szemet a pusztító, romboló események, cselekedetek láttán, csendes elszenvedésén. De érdemes-e mindenáron hangot adni véleményünknek, érdemes-e kockáztatni testi/lelki életünket igazságérzetünk dobra verésével? „mindenki éli a maga életét / én sem / érdektelenség ölel / mást szeretnék? / honnan tudom amikor nem is? / nem találom a megoldóképletet / senki nem árulja el / senki nem tudja” (Közös nyomor)  

Gaál verseskönyve nem egy vidám, jó pofizó, barátságosan hátba veregetős mű. Nem ad felmentést mulasztásainkra. Önmagát sem kíméli: „csak múlnak-múlnak a napok / egyik a másik után / én meg nem csinálok semmit / hogy fogok ezzel elszámolni?” (Tegnap volt a születésnapom). Realista a javából, melyet áthat egyfajta, szinte kikerülhetetlen, már-már kötelező intellektuális depresszió: „állandó aggódásban telnek napjaim / hogy valami történik vagy nem történik / váratlan és gonosz világ vesz körül / és képtelen vagyok fölfogni hogy / mindezt én teremtem magamnak” (Életforma). S hogy mi késztet egy meglett korú költőt erre az „édes teherre”? A bölcsektől tudjuk, hogy az élet nem kerti ünnepély. A költő nyilván ezért mellőzi a felszínes leírásokat, következtetéseket, noha kimerevített szövegképei végtelenül egyszerűen követik egymást a lapokon. Tartalmuk tömör, olykor naivul csodálkozó. Például a Paradoxon című kurta verse: „ha erősen hiszel valamiben / s mélységesen meg vagy győződve / annak igaz voltáról / akkor miként vagy képes / megbocsájtani azoknak / akik mindezt / teljesen másképp gondolják?” 

Már a Kutya az uszodában című, tavalyi kötete értékelésekor leírtam, hogy Gaál Antal költészetét egyértelműen irónia jellemzi. Kritikái nem bántóak, nem vádolnak, nem össztüzet zúdítanak ránk, hanem saját és mindnyájunk mindennapjainak fonákságaira, anomáliáira fókuszálnak. S teszik ezt esztétikai magasfeszültséggel. Jelzésértékűek. A Hat sorban (a lényegről) címűben így vélekedik: „nem az a baj / hogy megtörtént / hanem az / hogy még egyszer / meg fog történni / hiába menekülsz”; A Mielőtt végleg címűben pedig ezt írja: „Vajon megéri-e a múltban kotorászni? / Mit keres az ember ilyenkor? Önmagát? / Vagy talán azt, aki lehetett volna? / Az ügyesen átfestett képek majdnem / olyanok, mintha eredetiek lennének.” Komor, de végső soron maradandó traumát nem okozó bizonytalanság, tétovaság, zaklatottság ékelődik költeményeibe. A költő olykor vállat von, máskor bölcsen felülemelkedik rajtuk. Esetenként jelentéktelen epizódokba zárja őket: „a biciklit ma sem engedem / behozni a szobába / mert csöpög róla a sáros esővíz / úgyhogy hiába is hisztizel / nem hatnak meg a könnyeid” (Ilyen ez a világ). Időnként mintha kegyetlenebb lenne: „ez az ember arra született / hogy valaki megölje / pisztollyal vagy baseball ütővel / valójában mindegy is” (Egy barátomról); „amikor elkezdem ásni / a sírgödrömet még nem félek / csak ahogy egyre jobban / elnyel a mélység / áramlik bennem végig a rémület” (Ugyanaz másképp). Olvasói elfogadják szikár célratörő nyelvezetét, melyben fel-felcsillan egy-egy hamisítatlan lírai pillanatkép is: „A nap most csomagolja elő magát / a meteorológusok által rétegfelhőnek / nevezett éjszakai takaró alól.” (Reggeli tétovázás). A kötet, melyet a szerző fotói illusztrálnak, választásra inspirál: „ha néhány lépést továbblépsz / és kellő távolságból / szemléled önmagad / akkor megtudod ki vagy / ha tudod hogy ki vagy / akkor te döntesz a sorsodról” (Ha azt mondom)