Ma is a teátrummal álmodnak a Petőfi Színház örökös tagjai

A Veszprémi Petőfi Színház örökös tagjai közül néhányan rendszeresen részt vesznek az évadnyitó és évadzáró társulati üléseken, tartják a kapcsolatot a kollégákkal. A mostani tiszteletvacsora Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettes, kreatív menedzser ötlete volt. Nagyon fontos megbecsülni azokat a kollégákat, akik az alapokat letették – mondta. – Rájuk épül a Petőfi Színház, rájuk támaszkodunk, nélkülük a színház nem ott tartana, ahol most. Éreznünk kell, hogy összetartozunk, az örökös tagok is a társulat tagjai. Nemcsak a fiatalokra, de az idősekre is figyelnünk kell, tisztelnünk, becsülnünk őket – hangsúlyozta ő és Oberfrank Pál is. A igazgató szerint a színház nemcsak előadásokat hoz létre, de feladata, hogy odafigyeljen az emberekre, a társulat tagjaira. Mindannyian összetartozunk, egy közösség tagjai vagyunk. Oberfrank Pál mindenkit köszöntött: Bakody József Aase-díjas színművészt, a Petőfi-díjjal, Veszprém megye érdemrendjével kitüntetett Benczédi Sándor színművészt, Joós László Jászai-díjas színművészt, Meszléry Judit Jászai-díjas, érdemes művészt, a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Perlaki Róbert díszlettervező-szcenikust, a színház alapító tagját, Völgyesi Jánosné zenei vezető-korrepetitort, és arra kérte őket, meséljenek az életükről. A vacsorán nem tudott jelen lenni Dobos Ildikó Jászai Mari-díjas színművész, Horváth Katalin súgó és a Veszprém megyéért kitüntető-jelvény arany fokozatával elismert Petrik János lakatostár-vezető.

Perlaki Róbert felidézte, 1961-ben került a Veszprémi Petőfi Színházba – akkor alakult az állandó társulat –, tizenhárom igazgatója volt. Jól érzi magát, de ma sem tud a színház nélkül élni, vágyódik vissza. Manapság reggel nyolckor kel, a kávé mellett elolvassa napilapunkat – évtizedek óta hűséges előfizetünk, Kellei Gyuri írásait különösen várja, szereti –, dolgozgat a kertjében, a házban, és sokat olvas, igyekszik bepótolni a mulasztásait, amikre korábban nem jutott ideje, most olvassa el. Az újságban, a városi televízióban folyamatosan követi az eseményeket; hiányzik neki a színház, minden éjjel erről álmodik, nincs olyan éjszaka, amikor nem. Felidézett egy 1961-es előadást, A montmartre-i ibolya című operettet, még most is el tudja énekelni annak egyik nótáját, annyira megmaradt benne.

Völgyesi Jánosné Gyöngyike beszámolt arról, hogy 1982-ben került a színházhoz, harminckét évig volt annak tagja. Megható volt számára, mikor neki ítélték az örökös tag címet, korrepetitorok általában nem szoktak kapni, vélte, noha nagyon sokat tett a színházért. Tíz éve van nyugdíjban, de nem tud elszakadni a színházból, nagyon hiányzik számára, ma is ott jár minden gondolata, ez az élete. Tíz éve tüdőembóliát kapott, az előtte lévő életéből sok mindent elfelejtett, de lassan visszajöttek a régi dalok, emlékek. Ma énekkarba és szenior tánciskolába jár, a zenei életből nem szeretne kiszakadni. Benczédi Sándor hozzátette: Gyöngyike mindig nagyon sokat segített neki, zongorázás közben figurákat teremtett, így sokkal könnyebb volt megtanulni a nótát, elsajátítani a szerepet.

Meszléry Judit arról beszélt, mennyire hiányzik a mozgalmasság, a pörgés az életéből. Egy esés után nem nagyon tud mozogni, pedig szeretne még futni, kutyájával szokott kimozdulni. Azt mondta, nagyon hálás fiáért, Józsikáért, akit a Jóisten adott neki. Ő egy csoda, Józsika tartja őt életben, az összes ügyét ő intézi. Talán még fogok egyszer játszani, muszáj játszanom, nem ért véget a pályám, nem csengett le, valamit még meg akarok mutatni, tette hozzá. Nyolcvanegy évesen igényes, nem vállal el akármilyen szerepet. Legutóbb Deák Kristóf Az unoka című filmjében láthatta őt a közönség, azt nagyon szerette, neki való szerep volt. Perlaki Róbert vele kapcsolatban felidézett egy Valló Péter rendezte előadást, amelyben megmutatkozott Meszléry Judit kiemelkedő tehetsége, őt látván a nézők szinte nem kaptak levegőt. Szeretett Vallóval dolgozni, mondta a színésznő. Megtanította arra, hogy minden élet-halál kérdése.

Benczédi Sándor nagyon hálás a színház vezetésének mindazért a lelki, fizikai és anyagi segítségért, amivel őt elhalmozták. Soha nem tudja ezt eléggé megköszönni, állította. Ezt mindenkinek el kell mondani, tovább kell adni. Elmesélte, hogyan tört ketté színházi karrierje ötvenhárom év színészi hivatás után, hogyan szenvedett sérülést, kapott vérmérgezést, tanult meg műlábbal élni. Nagyon hiányzik neki a színház, minden éjjel arról álmodik, borzalmakat is, például azt, hogy be kell ugrania egy szerepbe és nem tudja azt úgy eljátszani, ahogy szeretné. Ma a veszprémi Völgyikút idősek otthonában lakik, boldog, kiválóan érzi magát, megbékélt a sorsával. Próbálom kivárni az időt, míg nem szólítanak, zárta gondolatait.

Joós László azt mondta, nem a szavak embere. Hetvennyolc éves, hat-nyolc éve sztrókot kapott. Tudomásul kell venni azt, ami van, ezzel kell élni, tette hozzá. Oberfrank Pál és színész kollégái idézték fel korábbi szerepeit, többek között a Bánk bán című előadást és azt, hogy milyen sikerei voltak a nők körében. Bánk bánként egy csoda volt, lejátszott mindenkit a színpadról – mondta Perlaki Róbert. Bakody József hozzátette, senki nem hitte el, hogy képes eljátszani, de nagyszerű előadás volt, az egész város imádta őt. Bakody József is emlékezett egy-két bemutatóra, de nagy fájdalmában feleségéről beszélt, akit nemrég vesztett el. Sacikát az egész színház szerette, jelenség volt. Perlaki Róbert felidézte azokat az emlékeket, amikor a fiatal Bakody lekéste a buszt, az almádi színészházból futva érkezett a veszprémi színházba, próbakezdésre. Eszébe jutott egy előadás, Egy vasárnap New Yorkban, ebben Bakody szó nélkül ment át a színpadon, és a közönségtől hatalmas tapsot kapott. 

A múltidézést a jelen művészei szakították meg: Módri Györgyi és Kőrösi Csaba, a társulat tagjai érkeztek műsorral köszönteni az örökös tagokat. Nemcsak a húszéveseké a világ, énekelték az ismert Aradszky-nótát, néhányan pedig bekapcsolódtak, velük együtt dalolták: „A réten mindenki talál virágot. Hát gyertek, srácok, legyünk jó barátok”.