Érzelmi híd az anyaország és Erdély között

Adódik a kérdés, mennyire volt szándékos, hogy a Váradi Péter Pál szülővárosát bemutató kötet lett a sorban az utolsó. Megtudom, nem volt könnyű feladat. Sem fizikailag, sem lelkileg. Szülővárosába több mint negyven éven át újra és újra visszatérve a folyamatos pusztulás szemtanújaként élte meg a fotográfus az önként vállalt küldetést. Megörökíteni, dokumentálni, megmenteni Nagyváradból, az egykori világvárosból, a magyar kultúra egyik fellegvárából – legalább egy könyv erejéig – azt, ami még magyar. Az Ady által Pece-parti Párizsként emlegetett város egykoron színtiszta magyar lakossága mára 20 százalék körülire apadt. Az évtizedekig tartó pusztulást követő felújítási hullám fizikailag akadályozta a munkáját, számos helyszínre többször kellett visszatérnie a megfelelő fotó elkészítéséhez.

– A belváros legszebb házait sorra elkezdték felújítani, legalább kívülről, így folyamatosan védőhálóba csomagolt épületeket találtunk, ami lehetetlenné tette a fotózást. Sokadszorra sem lehetett érzelem nélkül újra látni azt az erkélyt, amiről kisdiák koromban tanultam meg, onnan beszélt Jókai az emberekhez… – meséli a város szülötte, akinek majd minden épülethez személyes élménye fűződik.

Péter Pál Nagyváradon polgári családban látta meg a napvilágot testvérével együtt, jogi diplomás édesapja tanárkodott. Pál Váradon magyar iskolákba járt, csupán néhány szót tudott románul. Gyötrelmes évek után az eltökélt diák agrármérnöki diplomát szerzett, majd Moldovában kapott állást. Házasságkötése révén került Balatonalmádiba. Amikor Péter Pál hírét vette az erdélyi falurombolásnak, feleségével, Anikóval elhatározták, megörökítik a magyarlakta vidék épített és szellemi értékeit. Péter Pál ekkor felvette a Váradi előnevet.

Véletlen, sorsszerű, vagy a fentiek akarata a találkozásuk? – ezt mindenki döntse el hite szerint. Közös életművük tanúskodik, arról hogy találkozniuk nem volt hiába­való. Váradi Péter Pál özvegy, Lőwey Lilla két lányát egyedül nevelő anya volt, amikor Pál a készülő legújabb kötetének versválogatására felkérte Lillát. Első közös albumuk Tél a havason címmel jelent meg. Szándékuk egybeesése nem volt meglepő, Lilla Szovátán született, édesapja vasúti mérnökként Marosvásárhelyen kapott állást. Édesanyja a szovátai iskola tanára, igazgatója lett. Azonban a háborút követően a családnak el kellett hagyni szülőföldjét. A közös gyökerek tehát adva voltak, Lilla két nap gondolkodás után mondott igent a felkérésre. Együtt indultak Erdély csodás tájait bejárni, egymás után jelentek meg gyönyörűséges albumaik.

Házasságkötésük után szinte folyamatosan Erdély varázslatos tájait járták. Szellemi és érzelmi hidat teremtve életcélul tűzték ki az anyaország és Erdély összekapcsolását. Ez a tudatos döntés szimbólumként többször megjelenik az utolsó kötet fotóiban. Impozáns és figyelemkeltő a nyitás, a fedőlap is hídról mutatja meg a város egyik legszebb épületét, a városházát. Amint az albumot kinyitjuk, csodálatos panoráma tárul elénk a Várad-Olaszi városrészről, előtérben a Baross híddal. Ez a történelmi negyed, egyben Váradi Péter Pál szülőházának, gyermek- és ifjúkorának közvetlen helyszíne. Elnevezése onnan származik, hogy egykoron Olaszországból hívtak építőmestereket, akik aztán megtelepültek a területen.

Az album az építészeti emlékeken keresztül bontja ki a város történetét, a versidézetek pedig a nyelv és építészet párhuzamát hangsúlyozzák. Az első oldalpár Juhász Gyula Várad című versével adja meg a könyv alaphangulatát. Mellette a fotográfus szülőházának belső udvara, a sokatmondó képaláírással: „…virágai az ide költözött román családoknak virítanak…”

– Fájdalmas, amikor haza­térve az ember nem találja honját a hazában. De nagyon örülök, hogy Várad leghíresebb építészeinek, a Rimanóczyaknak (a városházát ifj. Rimanóczy Kálmán tervezte és építette) 2020-ban szobrot emeltek, és több magyar történelmi személy emlékműve is megtalálható – mondja a város szülötte.

A gyönyörű fotókkal illusztrált honismereti, történelmi fotóalbum méltó bezárása a szerzők életművének. A helyszín szentesíti a nemes szándékot, hiszen történelmünk, irodalmunk legnagyobbjai éltek és alkottak a Sebes-Körös ékkövének utcái, falai között. Ahol Szent László királyunk már a 11. században monostort alapított. A városalapító kultusza nem kopott meg, a könyv is számos relikvia fotóját tartalmazza. Várad főtere ma is a Szent László tér, melyet csodálatos épületek öveznek. Köztük az egykori Sas Szálló helyére épített szecessziós Fekete Sas Palota, a pompázatos városháza, a görög katolikus székesegyház és püspöki palota, a görögkeleti egyház épülete, a Szent László-templom. Valamennyi épület egyenként is építészeti műremek; szépséges fotókon, turistacsalogatóként jelennek meg az albumban.

Szent László szobrát sajnos eltávolították a térről. Páltól megtudom, a 10. században alapított vár területén – a legújabb kutatások szerint ott állt, ahol a Pece-patak a Körösbe olvad – folyamatos a feltárás, úgy tűnik, vége felé tart a történelemhamisítás, ami jó hír. Jó, mert Várad történetéből, szellemiségéből kitörölhetetlenek a magyar évszázadok. A magyarság egykori szellemi, vallási és kulturális központját Ady, Juhász Gyula, Janus Pannonius sorai hitelesítik. Viszont fájdalmas, hogy ahol egykoron csak magyar szó hallatszott, ma már többségében románul beszélnek.

A szülőföld, a szülőváros, a gyermekkor színtere mindenki számára kitörölhetetlen, mértékadó, személyiségének formálódásában meghatározó. Az időt visszafordítani nem lehet, de Váradi Péter Pál küldetésként fogadta megmutatni a múltat, láttatni a szépet, ami még megmaradt belőle. Szép fotóival, nagy költők verseivel, Lilla soraival méltó hidat teremtve az egykori és az új haza között.