Születésnapi köszöntő

Otthon bemagolni, az iskolában felmondani. Sok újdonság nem volt benne – hiszen az általános iskolában is kaptunk hasonló feladatot –, legfeljebb a mennyisége, egyszerre tíz Ady-vers, első hallásra soknak tűnik. Lehetett választani a számunkra legkedvesebbek közül. Emlékszem, ahogy a szobában fel-alá járkálva magoltam a verseket, a hozzám legközelebb állókat. Mindent elmondtak, minden érzést kifejeztek. Szavaim szegényesek, de a versek helyettem beszéltek. Így történt. De nem itt, hanem sokkal előbb, valószínűleg már otthon, kicsi gyerekként, aztán az óvodában és az általános iskolában. Amikor versmondó versenyekre mentem, és addig ismeretlen költők váltak ismerőssé, egyszerű kis versikék komoly, mély történetekké. Amikor kisdiákként az oktatási központ kérésére néhányan magnóra mondtunk egy általunk akkor még alig értett nagy ívű költeményt, „alapverset”. Amikor levélben idézetekkel üzentünk egymásnak. Amikor a kötelező egyszer csak szabadon választott lett. Érezte az ember, hogy szüksége van rá, kifejezni önmagát, átadni az érzéseit, kibeszélni lelke rezdüléseit.

Elmondani a bánatát, kifakadni, jajgatni, ordítani, üvölteni a fájdalomtól, sírni, sírni, sírni, többnyire ezt. Néha örülni, boldognak lenni, kis dalocskákat énekelni, kedveseket olvasni vagy csak gyönyörködni a rímek szépségében, a sorok ritmusában, a költők tehetségében. Amikor a vers a sajátommá válik. Vigasztal, elringat, felüdít. Évről évre írok erről. És Attiláról, csak így, egyszerűen, barátian. Most is róla, a születésnaposról. Értem őt, érzem őt, csodálom őt. „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, / mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz.”