Medvéssy Csaba országosan elismert gyűjtőt már fiatalon rabul ejtették a katonai emlékek

Ez jutott eszembe, amikor a tüskeszentpéteri Medvéssy Csaba történetét hallgattam arról, miként is fordított sorsán, hagyta ott az egyenruhás hivatást, és vált a katonai emlékek elismert gyűjtőjévé.

– Dédapám, Miskolci József Csáfordról került a nagykanizsai 48-as gyalogezredbe, ahol őrvezetőként szolgált az I. világháború idején – lépett a kezdethez Medvéssy Csaba. – Szakaszukkal a román fronton védtek egy szorost, többször visszaverték az ellenséget, végül csak néhányan maradtak életben. Helytállásukért kitüntetést kaptak, a parancsnok az Arany Vitézségi Érmet, déd­apám pedig a Nagy­ezüst Vitézségi Érmet. Nem ez volt az egyetlen hősi tette, mert előtte már kiérdemelte a Kisezüst Vitézségi Érmet, ezek mellett megkapta a Bronz Vitézségi Érem kitüntetést és a Károly csapatkeresztet. Katonai szolgálatáért később Horthy Miklós vitézi címet adományozott neki. Ez öröklődik, így előbb nagyapám, majd pedig én is megkaptam, 2004-ben avattak vitézzé – tette hozzá.

– Gyerekkoromban sokszor meséltek nagyszüleim a dédpapa hőstettéről, szerettem hallgatni ezeket a történeteket, játszani a kitüntetésekkel. Fiatalon már gyűjtöttem a katonai relikviákat, és amikor volt pénzem, jártam a régiségboltokat, a bizományikat, bajonetteket, kitüntetéseket kerestem. Az első kardom 1861 M típusú gyalogostiszti kard, ami a gyűjteményem ékessége – mesélte.

– Persze nem volt ennyire egyszerű, mert a háború után, a szocializmusban nem nézték nálunk jó szemmel az ilyesmit, meg talán nem is érdekelte az embereket. Aztán amikor nyitottabbak lettek a határok és megjelentek az osztrák gyűjtők, sok mindent felvásároltak, ami még jobban megnehezítette a helyzetet. Idővel én is elkezdtem külföldre aukciókra, fegyverbörzékre járni, ennek már legalább negyedszázada. Közben műtárgybecsüs végzettséget szereztem, hogy még több ismeretem legyen ezekről a tárgyakról, amelyek értékét én a történelmünkben betöltött szerepük alapján ítélem meg. Kézbe fogva ezeket, mesélnek a múltunkról. Dédapám nagyapja 1848-ban a zalai harcokban áldozta életét, természetes, hogy gyűjteményem nagyobb részét a szabadságharc és az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverei, kitüntetései teszik ki – magyarázta, de az is kiderült szavaiból, hogy nem volt ennyire egyenes az útja idáig.

A középiskolából kikerülve érettségi után határőrnek vonult be Siklósra, vonzotta az egyenruha, rendőrnek készült, így két hónap után már Csopakon a tiszthelyettesi iskolán folytatta, onnan Budapestre került. Öt évet vállalt, de csak három évet szolgált le a rendőrségen, épp a rendszerváltás idején. Ez számára is nagy változást hozott, csak nem előnyöset. Gyakran értelmetlen feladatokkal bízták meg, úgy érezte, csak azért, hogy nehezítsék a munkáját, továbbtanulását nem engedélyezték, vidékre helyezési kérelmét el­utasították, ezért leszerelt. A tiszthelyettesi iskola miatt a sorkatonasági idejéből le nem töltött 10 hónapra újra be kellett vonulnia. A rendőr őrmesteri rangját nem ismerték el, honvédként szerelt le, el is ment a kedve örökre az egyenruhás hivatástól. A civil életben eleinte használt autókat hozott be, majd egyre több időt töltött a katonai relikviákkal, mígnem a fő elfoglaltságává vált.

– Rendszeresen járom a börzéket külföldön és itthon. Tavaly a járvány miatt ezek is elmaradtak. Én komplett gyűjteményeket is megveszek, és ezekből a nekem tetsző darabokat megtartom, a többit továbbadom. Ismerem már annyira a gyűjtőket, hogy tudom, kit melyik érdekelheti, és szinte személyre szabva tudom nekik ajánlani. Érmek, katonai egyenruhák, kardok, bajonettek a szakterületem. Nemcsak kereskedem velük, rendeztem belőlük már kiállításokat is, például az olasz front megnyitásának 100. évfordulójára, és a trianoni szerződés aláírásának centenáriumán is. Úgy gondolom, hogy ezzel olyan ismereteket adok át, amivel máshol ritkán találkozni. Nagyon büszke vagyok arra is, hogy a Nemzeti Vágta vándordíjának számító kard az én gyűjteményemből származik. Ez az 1848-as szabadságharcban használt tiszti kard, 1837-es mintájú. Nagyon jellegzetes, a tulajdonosa átalakíttatta saját igényére, ezért a markolata maradt eredeti, a pengét kicserélték, a kardmarkolatzáró kupakot pedig családi címer díszíti – magyarázta.

– Többször megfordult nálam, kisebb gyűjtemény része volt, amit Zalaegerszegen vettem meg. Aztán építkezés miatt pénzre volt szükségem, ezért 2001-ben túladtam az öt kardon, három évvel később pedig hírét vettem, hogy megint eladásra kínálják ezeket, akkor kerültek vissza hozzám. Utána már ismertté vált a gyűjtők körében, sokan érdeklődtek utána, hogy megvennék, végül kötélnek álltam. Gyűjtőtársamhoz került, nyolc általam kiválasztott kitüntetést és pénzt kaptam érte. Tőle került a legismertebb magyar régiségkereskedő, Móró Lajos közvetítésével a ­Nemzeti Vágta szervezőihez. Annyira egyedi, hogy azonnal felismertem a verseny tévés közvetítésén, amikor a győztes felmutatta – mesélte büszkén.

Szakmai elismertségét jelzi, hogy bekerült a Pengén csillanó arcok – A Magyar fegyvergyűjtés története című, az élvonalat bemutató, Máday Norbert által kiadott kötetbe.

Ebben fogalmazta meg hitvallását: számomra egy régi fegyvernek nem az anyagi értéke a meghatározó, hanem a magyar hadtörténetben betöltött szerepe. Kézbe fogva ezen tárgyakat, nekem mind megszólalnak és mesélnek a magyarság dicső vagy tragikus eseményeiről.