A Veszprémben élő költő töretlen hite a maradandóságban

A lírai eposztrilógia (Égi kupolánk, 2018; Föld! Föld! – vesztőhelyünk, 2019; Mentsétek meg…, 2020) a költő lenyűgöző termékenységét jellemzi, több szempontból is szerencsés ember Búzás Huba. Idén áprilisban tölti be 86. életévét, és az eltelt negyedszázadban a kortárs magyar költészet élvonalába emelkedett. S tette ezt lankadatlan alkotókedvvel, irigylésre méltó irodalmi eleganciával, valamint meghatározhatatlan költői világgal, amely körülírható ugyan, de nem definiálható cáfolhatatlan pontossággal, mert tizenhárom önálló kötetével ezernyi sugarú ez az életmű. A csillagok kedvező állását jelzi költészetében a féktelen élni vágyás, amely persze bölcs és letisztult, a valóság és a képzelet játékos keverékét mutatja, hol pajzán humorral, hol rejtett, filozofikus tartalommal.

Talán a világ élmezőnyébe tartozó pszichoanalitikusok sem tudnának választ adni arra, hogy a művészi produktumok miért különböző életkorokban érik el a csúcsot. Különösen az irodalomban követhetők nyomon a képzeletbeli, szélsőséges görbék. Ismerünk olyan szerzőket, akik fiatalon virágba borulnak, fellobbannak, majd elhervadnak, kiégnek, elnyeli őket az örvény. Ám akadnak jó páran, akik idősödve szárnyalnak, bámulatba ejtve az olvasókat. A szorgalmasan, egyenletes színvonalon teljesítőket tiszteljük, becsüljük, de valljuk be, nem csodáljuk úgy őket, mint akik meglett korban, évtizedekkel a hátuk mögött, tömött poggyásszal szöknek, emelkednek hihetetlen magasságokba. Az Ég – Föld – Emberek trilógia esztétikai nagyszerűségén túl irodalomtörténeti jelentőségét az adja, hogy Arany János Toldi-trilógiája óta verstrilógia a magyar irodalomban nem született.

Égi kupolánk című verseskötetének nemzeti-irodalmi jelentőségét mutatja, hogy három bírálója is, egymástól függetlenül, Madách Az ember tragédiája című művéhez hasonlítja, méretezi az eposzt. Igaz, nem rangsorolják mellé, de összevetik vele, semmiképp nem az eposz hátrányára. Ilyen vélekedésekkel is találkoztam: európai vers, utánozhatatlan költői univerzum, kozmikus égbe tekintés, stiláris lelemény, hiteles közelítés robbanásszerűen táguló világunkhoz. Voltaképpen mi a mű tárgya, illetve mondanivalója számunkra? A mű lényegét egy vezér-mottóba sűrítette a költő kötete elején: „kozmikussá nyitott tudatfolyamatok kifejezése a nyelv eszközeivel”.

Fenyegetettségünk, magunkra hagyottságunk pregnánsan megjelenik az eposzokban, noha nem új keletű emberi félelmekről van szó. Korábban is találkoztunk „a menekülő emberrel”. Maga az érzés is eredendően régi. Búzás Huba az egész emberiség „világba vetettségére” figyelmeztet, és közeli pusztulását vizionálja, hacsak nem fordul vissza a szakadékba vezető útról. Az eposzok tudományos érdeklődésről, történelmi és művészettörténeti műveltségről árulkodnak. Aki elolvassa őket és igényes, óhatatlanul rákényszerül, hogy Bachot hallgasson, Goethe, Flaubert és Balzac regényeit lapozgassa, utánanézzen a görög mitológiának, az európai forradalmaknak vagy a spanyol falangisták tetteinek. Az ismeretek befogadását persze nem könnyíti meg a költő kreativitása, vagyis az eposzokban alkalmazott formai és esztétikai újítások.

„A lírai eposz a realitásnak megfelelően, azaz lazán kezeli a múló időt” – nyilatkozta egy alkalommal Búzás. – „Tudatunkban ugyanis az idő mindig egyidejűleg a múlt, jelen, jövő kavarodása. Az emlékező ember, illetve az elbeszélő tudatában összemosódnak a különböző időpontokban történt események. Fejünkben – ennek következményeként – szinte hullámzanak, hömpölyögnek a történések, az emlékezet, a képzelet és a valóság tényei, valamint az ezeket motiváló, kísérő vágyak, szándékok, ábrándok, dühök, ezerféle érzelmek. Az átéltek a kifejezés által kapják meg jelentésüket.”

A költő három év alatt megírta egyetemes érvényű trilógiáját. A kötetek egybekötve élete fő művét képezik, egy kései életkorban elstartoló, formálódó, nemzetközi irodalmi méretekben is egyedi hangvételűvé avanzsáló költői, gondolkodói életmű csúcsai és csillagai. Töretlen hit a maradandóságban. Az Ég – Föld – Emberek elválaszthatatlan fúzióját megéneklő opuszok az örökkévalóság ígéretét hordozzák: „mentsétek meg az Ég kupoláját! mentsétek meg lelkeinket, a Földet is, / mentsétek meg az Embert és a csírázó Életet és mentsd meg / égi dalunkat, az éneket, a hangzatokat, muzsikát, zenédet!”