Az illetékes elvtárssal találkozhatott a balatonfűzfői közönség

Koltai Róbert felidézte azokat a szerepeket, amelyek igazi színésszé tették, olyanná, aki egyik pillanatban sír, a másikban nevet. Visszaemlékezett a gyerek- és iskoláskorára, a főiskolai éveire, a kaposvári évekre, ahol minden elkezdődött a Csiky Gergely Színháznál. Filmekre és színdarabokra emlékezett, kudarcokra és sikerekre, pályatársakra és példaképekre, barátokra és szerelmekre. Tette mindezt kifogyhatatlan energiával, beleéléssel és életörömmel, humorral.

Hamar megtalálta a kontaktust a közönséggel, mert mint mondta, ha látja a nézőkön a szeretetet, akkor nemcsak jól érzi magát a színpadon, hanem feloldódik és visszaemlékszik azokra a dolgokra, melyekre méltán büszke lehet.

Elmondta, hogy tavalyelőtt jelent meg életrajzi könyve: Sose halok meg? – Az első 75 év címmel, melyet párja, Gaál Ildikó írt.

Évek óta együtt dolgoztak, a munkakapcsolatból barátság, majd szerelem lett.

Koltai Róbert szemelvényeket is felolvasott a könyvből, többek között arról, hogy Nógrádi Gábor, a Sose halunk meg című film forgatókönyvírója milyen nehezen „szülte meg” azt, melyből minden idők egyik legsikeresebb magyar filmje lett. Nógrádi többször végighallgatta Koltai történetét a nagybátyjáról, Gyuszi bácsiról, a későbbi vállfaárusról. A forgatókönyv megírása tíz évet vett el az életéből. „Koltai Róberttel együtt dolgozni olyan, mint szoros párkapcsolatban élni valakivel, aki naponta hatszor megkérdezi, hogy levittem-e a szemetest. A feleségem a forgatókönyvírás ötödik évében felajánlotta, hogy elköltözik, bútorozzak össze, a „Robikámmal”, de ez nem volt járható út, mert Robi sem főzni, sem vasalni nem tudott”. Hatalmas nevetésben tört ki a közönség, miközben Koltai Róbert átéléssel olvasta fel a könyv előszavát, melyet Nógrádi Gábor írt.

Mint első filmes rendező, először Bujtor Istvánt kérte fel a film főszereplőjének, de a producer, Sipos László ragaszkodott ahhoz, hogy imádott nagybátyját Koltai Róbert játssza el.

Lukáts Andortól, aki a papot játszotta, és Jordán Tamástól, a könyvárustól rengeteg segítséget kapott, melyért a mai napig hálás. Nem gondolta volna, hogy a filmnek ekkora sikere lesz. Elérzékenyülve mesélt Csákányi Lászlóról, Deutsch bácsiról, a tánc- és illemtanárról, akinek ez volt élete utolsó filmje.

A közönségtalálkozón szóba került az Indul a bakterház is. Mihályfy Sándor rendező Bendegúz szerepére nem találta meg az igazi karaktert. Ekkor elment egy nevelőintézetbe, sorba állított néhány gyereket, és az volt a kérése, valaki rúgja őt fenékbe. Egy szőke fiú kilépett a sorból, és úgy fenékbe billentette a rendezőt, hogy az hasra esett. Azt mondta: Te játszod Bendegúz szerepét! Ő volt Olvasztó Imre, aki már nem él, de Koltai Róbertben mély nyomokat hagyott, főként azzal, amikor a film végén a gombócdobálás közben telibe találta a bal szemét.

Szóba került az illetékes elvtárs is, amellyel egykori osztálytársát parodizálta, mert ő beszélt úgy, mint a rádiókabarékban hatalmas sikert aratott párttitkár. – Verebes István a nézőkhöz fordult papírral és tollal. Egyszer csak elégnek találta a kérdéseket, amikor 10-12 gyűlt össze. Bármit lehetett kérdezni az igazgatótól, ami akkoriban a levegőben volt politikailag. Váratlanul odafordult hozzám Verebes. „Igazgató kartárs – akkor még nem volt szó illetékes elvtársról –, most mi lesz ezzel a Palicskóval?” Vettem két levegőt, és egyszer csak belendült a szám, egykori osztálytársam szájtartásával, és azt válaszoltam neki: Miféle Palicskó? Felsikkantottam egy ilyen borzasztó fejjel, és aztán így maradtam huszonöt évig a kabarészínpadon.