A Reménytelenül című vers nem is a reménytelenségről szól?

Varga Richárd történelem- és magyartanár szerint egy versnek annyiféle helyes értelmezése lehet, ahány olvasója van. – Sőt, az értelmezés végső soron egy olvasón belül is folyamatosan változhat és változik is az életkor, élettapasztalat és időjárás függvényében. József Attila Reménytelenül (Lassan, tünődve) című versében zsigerekig hatolóan jelenik meg a mindenen kívül állás és a kozmikus magány érzete: a kamaszok számára ez lehet a legerősebb azonosulási pont. Ugyanakkor a mű az általános emberi lét megértésének fájdalmas eksztázisát is magában hordozza. Ez a réteg egy idő után – talán éppen 30 körül – a kívülállóság, kivetettség képei fölé emelkedik. Bizonyos mértékben át is írja azokat: kiderülhet például, hogy a Reménytelenül című vers nem is a reménytelenségről szól – mondta el a Napló kérdésére Varga Richárd.

A szakember kiemelte, József Attila verseibe tíz körömmel kapaszkodik az életrajz. – Petőfi és Radnóti mellett ő az a költőnk, akinek a szövegeit szinte lehetetlen úgy olvasni, hogy ne jusson eszünkbe egy-egy momentum az életútból. Radnóti és József Attila esetében ráadásul ezek többnyire tragikus események, amelyek még a pozitív hangvételű verseiket is feltöltik a hiány és szomorúság érzésével. Méghozzá már azelőtt, hogy elkezdenénk olvasni a verseiket. Persze ezzel sincsen semmi baj, hiszen az empátiánkat remekül fejleszti ez az olvasói magatartás, viszont az is tény, hogy ezzel elzárjuk magunk elől a szövegek egyes rétegeit. Valójában a versek értelmezésének szempontjából egyetlen életrajzra van szükségünk, és ez nem a költő, hanem az olvasó életrajza, a saját életünk – tette hozzá.

Varga Richárd felkérésünkre József Attila Reménytelenül című versét elemezte:

Az 1933-ban íródott Reménytelenül József Attila nagy létértelmező verseinek egyik első darabja. Legalábbis ezt szokták mondani róla. Valójában már jóval korábbi műveiben is megjelentek hasonló filozófiai tartalmak. Ebből a szempontból joggal sorolhatnánk például a Nem én kiáltok vagy A számokról című verseket – mindkettőt 1924-ben írta – a létértelmező kategóriába. Kétségtelen azonban, hogy a Reménytelenül hangütése tisztább, higgadtabb. Ez a mű mintegy kijelölte az utat a következő nagy gondolati alkotások, az Elégia és az Eszmélet felé. Mindenesetre talán nem mondunk azzal sem nagy sületlenséget, ha megjegyezzük: József Attila egész költészete végső soron létértelmezés. Merthogy a költészet és minden művészet eredendően az.

A vers zseniálisan megkomponált alkotás. Az első versszakban az általános embert látjuk, aki a lét és a megértés határpontján áll – akár Dante az Isteni színjáték elején –, hogy aztán az Én-en, az individuumon keresztülgyúrva magát, a vers zárlatában újra eljusson az általánosig. A végpont univerzalitása azonban már jóval magasabb szinten mozog, mint a kiindulópont. A versben a József Attilára annyira jellemző szintézis, az ellentétek egylényegűségének felfedése több rétegben is megfigyelhető. Egyrészről a költő könnyed, dalformába ültetett el súlyos filozófiai tartalmakat, másrészről pedig a reményvesztettség és magány képeibe kódolta a létező legnagyobb Rendet: a világ és az ember eggyé fonódását.

És hol is történik mindez? Mi ez a „homokos, szomorú, vizes sík”? Ez az emberi tudat. Vagyis a tudatnak egy olyan állapota, amely leginkább a kamaszkorhoz hasonlítható. Egy kamasznak le kell szakadnia, el kell válnia mindentől, ami addig megtartotta, hogy megérthesse és felépíthesse saját magát. (Kell az ezüstös fejsze. Kell, hogy a nyárfát darabjaira hasítsák.) Az embernek is meg kell ezt tennie, hogy a szemmel látható világ mögé – pontosabban fölé – lásson. És ez nehéz, ez súlyos és fájdalmas. Ez a fájdalom, a felismerés, a feleszmélés fájdalma járja át ezt a verset. Ezért lenyűgözően szép és kínzó, ezért sebeket ejtő és sebeket gyógyító egyszerre a sokat idézett utolsó négy sor: mert mindenestül belefoglaltatott az emberi létezés.

A Reménytelenül gondolatai a magyar irodalomban Csokonai Vitéz Mihály költészetéből indulnak el – ugyanis a semmi ágán képet Csokonai használta először a Dr. Főldiről egy töredék című versében-, aztán tovább visszhangoznak Weöres Sándor verseiben, de a fájdalmasság érzését ekkorra már felváltja a bizakodás: a remény. Mert a költők és a versek is egymásban folytatódnak – ahogy mi, emberek is, és feleszméléseink is.