A Kádár-korszak krónikája

Még egy korszak is viseli a nevét, holott nem volt egy korszakos elme. Ráadásul még a korszakon belül is elkülöníthetünk szakaszokat, a megtorlástól a konszolidáción át a lassú erjedésig és a külső-belső felbomlást követő virágcsokrokig.

Kádár bizonyos szempontból olyan, mint Lenin: élt, él és élni fog. Túlélésének záloga a nosztalgia és a mindent elborító retróhullám. A nosztalgia alappillére a biztonság iránti vágy. Hogy akkor legalább nem voltak kilakoltatások és nyomor, és legalább azt lehetett tudni, hogy mi történik az emberrel a következő pillanatban. A retró működéséhez pedig elengedhetetlenül szükséges a mindent megszépítő emlékezet, valamint az újabb generációk esetében a megfelelő ismeretek hiánya. Annak a nem tudása, hogy az egész valójában szürke volt, kilátástalan és nevetséges, mint a falra szegezett üres külföldi cigarettásdobozokból álló gyűjtemény.

A kor szövedékeinek felfejtése folyamatos, a történészek kutatnak és publikálnak, a szakmunkák jelentős része azonban, ahogy az már lenni szokott, nem éri el a széles olvasóközönség ingerküszöbét. Így aztán az sem mindegy, hogy akik könnyen olvasható formában szeretnének megismerkedni a közelmúlt Magyarországával, milyen kínálatból válogathatnak. Különösen, ha a hétköznapokra koncentrálnának, ami egyáltalán nem ördögtől való vágy, hiszen minket, úgynevezett hétköznapi embereket érthető módon a hétköznapok érdekelnek. Akkor is, ha meg- és átéltük őket, és talán akkor is, ha szívesen utánanéznénk hogy mit dumál összevissza a fater az egri és a debreceni és esetleg bónuszként a sátoraljaújhelyi Symphoniák (lásd még Szimfi) közti különbségről, a zöld és a barna üveges kőbányairól és arról, hogy volt idő – és nem is olyan régen –, amikor a telefon egy zsinór végén csüngött és tíz évet kellett várni arra, hogy valami kattanjon a vonalban. Alighanem a lehallgató, de ne kalandozzunk most holmi pápai vizeken. A kor tárgyai és „fílingje” azért lehet fontos az érdeklődő ifjúságnak, mert esetleg segíthet összébb rántani az egyre gyorsabban mélyülő és senkinek sem jó generációs szakadék széleit azzal, hogy megértik, miben és hogyan szocializálódott a vén boomer, aki történetesen éppen az apja, és hogy milyen elképesztő erőfeszítéseket tesz, hogy felfogja és használja az új nyelvet és az új eszközöket, miközben persze arra gondol, hogy ennél a sok felesleges kacatnál sokkal izgalmasabb volt elérni, hogy ne robbanjon fel a kezében a csehszlovák szódásszifon.

Mindezekhez jelenleg a piacon fellelhető legjobb segédeszköz Tóth Eszter Zsófia és Poós Zoltán Csemege ajándékkosár (Scolar Kiadó, 2019) című könyve, melyben a nő jellegzetes tárgyakat és eseményeket mutat be remekül, míg a férfi emblematikus hanglemezeket ismertet a tőle megszokott irodalmi igényességgel. A mű alcíme – Fogyasztás és zene a Kádár-korszakban – szépen fedi is a tartalmat, olyannyira, hogy amennyiben hétfőn váratlanul kitörne az adásszünet a tévében (A TV-ben), a menetrendszerűen érkező keddi sorozatig csak ezt lapozgatnám. Mert nemcsak ,,jól van megírva”, ami azért manapság, amikor celebek tömege darálja a publikumot, nem elhanyagolható szempont, de demencia ellen is kiváló gyógyhatású készítmény.

Eszembe jut például a törékeny pillanat, amikor a szomorú hétfőbe berobbanó Rádiókabaré akkora hatalom volt, hogy másnap a fél ország az NDK turmixgépről (a kivehető ajtósról) beszélt, és ez be is épült aztán a közbeszédbe. Mindjárt be is tolok egy VHS-t a gépbe. A Blues Bro­thers lesz rajta norvégul, arab felirattal, frissen másolva.