A tanú kulisszái mögött: A narancs egy kicsit sárga, a művér meg elég finom

A darab zenei kísérője, Győrfi Judit lép be – nem a színpadra, egyelőre csak a jelmezraktárba, ahol Gavula-Recte-Mikula Vivien öltöztetővel beszélgetek épp. Judit mutatja, oldalt nagyon eláll a blúz, kissé lóg a szoknya is. Közben besomfordál a Virág elvtárssá avanzsált Koscsisák András, végignéz a népgazdaság gyöngyének is beillő bő blúzon-szoknyán, s mintegy jelezve, meglátása szerint semmi probléma nincs a krumpliszsákesésű, mindent takaró ruhadarabokkal, megjegyzi: hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának.

Ezalatt a rendező munkatársaként egyszerre ügyelő és játszó Egri Zsófia és Baranyi Csanád már csak a jelre vár, készen áll-e a nézőtér. Amint megérkezik az információ, színpadra szólítanak mindenkit, aztán – bő blúz ide vagy oda – felcsendül az első zenei aláfestés. Elkezdődik A tanú.

Néhány perccel korábban, a díszletek mögött faggattam Szelle Dávidot, tartják-e még magukat színpadra lépés előtt a különböző színészbabonák, mire beavat, babonája ugyan nincs, de van a társulatnak egy sajátos belső rítusa a Jövőre, veled, ugyanitt előtt. Vidékre utaztak az előadással, amikor a rádióban megszólalt egy dal, valami egészen bugyuta szöveggel. – Bújj el bennem, mint a medve télen, vagy valami ilyesmi… csak röhögtünk, nem bírtuk megállni, de azért felhangosítottuk, úgy utaztunk tovább. Azóta, valahányszor a Jövőre, veled, ugyanitt-et játsszuk, kezdés előtt bekapcsoljuk ezt a számot, és arra táncolunk. Ez amolyan hagyomány lett – meséli Dávid, aki ekkor már csak az utolsó simításokat végezte Dániel elvtárs öltönyén.

Zene most ugyan nem volt, de körülnézek: pisztoly, kasza, felöltők, rabruhák, rendszer­éltető táblák, vödörben narancsfa, krumpli, citrom: van itt minden, amitől tanú A tanú.

A folyosón Virág elvtárs fáradhatatlanul darálja szövegét fel-alá járkálva, aztán váratlanul nekem szegezi az egyik mondatot: „A kulturális forradalom egy nagyon fontos posztján kell őrt állnia, politikailag, eszmeileg kell átgyúrni a kérdést.” Megérdeklődöm, mindig ugyanígy ismétli-e előadások alatt a szövegeit, mire Koscsisák András bevallja, mindig, amikor ilyen hosszú, összefüggő szövegei vannak. Ha tizenötödjére, huszadjára játsszák? Akkor is.

Pelikán József gátőrrel sokáig nem találkozom, mivel Molnár Ervin szinte folyamatosan a reflektorfényben állva küzd a rendszer-anomáliákkal. Egy pillanatra azért elkapom a jobb oldali (rendezői bal) beugróban, de tényleg csak egy gyorsöltözésre: bilincs le, zakó le, rabgatya fel a másik fölé, a rabing felső három gombját ő gombolja, az alsó hármat az öltöztető, és már taszigálják is kifelé a rabosított gátőrt. Valahonnan előkerül a csuromvér Szelle Dávid, aki az ingét is beborító művért nyalogatja, de arról már megtudtam, hogy nem veszélyes, sőt, egyenesen jóízű, nem kell hát aggódnunk az agyonvert Dániel elvtárs egészségéért.

Az első felvonást lezáró mozgalmas narancs-citrom jelenet után aztán mindenki egyszerre sereglik ki színpadról, takarásból. – Én úgy sajnállak, amikor eszed a színpadon a citromot, erre itt folytatod? – éri a vád Keresztesi László részéről Kiss T. Istvánt, aki valóban jóízűen rágja tovább a gyümölcsöt. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább sok benne a vitamin. Kiss T. Istvánt aztán a második felvonás elején keresem meg a takarásban, ám – bevallom – elsőre két okból is félek megszólítani. Egyrészt mert ő Bástya elvtárs, a rémes érdemjelektől meg akaratlanul is futkos az ember hátán a hideg. Másrészt Kiss T. István tényleg úgy ül a takarásban, mint egy bástya, szoborszerű megingathatatlanságban, hát honnan tudjam, szabad-e ilyenkor zavarni egy színészt? Elmosolyodik, mikor mégis odalépek és mondom neki, mit jegyzetelek itt. – Én vagyok a főnök – suttogja nevetve Bástya elvtárs, jelezve, nála kell majd leadnom az elkészült jelentést. – Engem még úgy tanítottak, hogy az ember tudja, hova lép be – mondja aztán már Kiss T. István, mikor arról érdeklődöm, ő nem sétál-e ki olykor egy kicsit levegőzni, mint mások, mikor épp nincs jelenete. Nem sétál. Követi a darabot, csöndes várakozásban.

– Csakis ez számít, az emberi tartás – szűrődik be a színpadról, miközben visszasétálok a túloldali beugróba, ahol kivetítőn követhetjük, ami a színpadon zajlik. Egészen megkapó, ahogy a színészek a takarásban egymás szövegét suttogják, vagy jóízűen röhögnek a többiek jelenetén. – Ez a kedvenc részem! – mutat a képernyőre nevetve Kárpáti Barbara, mikor Szelle Dávid már Tussinger szerepében, mérgezett egérként rohangál fel-alá a lépcsőn, majd a végén jól idomított kiskutya módjára megrángatja Virág elvtárs nadrágját az előre megírt vallomásért járó honorárium után érdeklődve. Olyan az egész, mint egy közös baráti filmezés, csak néha elszalad valaki, hogy belépjen a képernyőre.

Ahogy a vége felé közeledik a darab, lassan lekapcsolják a lámpákat a két oldalsó, immár üresen tátongó beugróban. Sötét lesz itt is, ott is, az egész színpadon, már csak Judit kottatartójának fénye árválkodik a háttérben, aztán függöny. Felharsan a taps.