David Geringas gordonkaművész és a The Klezmatics lépett fel az Auer-fesztiválon

A litván származású David Geringas csellóművészt a világ vezető csellistái között tartják számon. Előadásmódját az intellektuális következetesség mellett kivételes hangi érzékenység, briliáns technika és hallatlan stílusérzék jellemzi. Szólistaként és karmesterként is aktív, közel száz CD-je jelent meg, közülük több is a legnagyobb elismerésben részesült. Barokk és kortárs zene egyaránt szerepel a repertoárján; ugyanolyan művészi hozzáállással közeledik a régi zene korhű, értő előadásához, mint a neki ajánlott, kortárs zeneszerzők által komponált művekhez.

A pénteki koncerten a Mendelssohn Kamarazenekar közreműködésével Geringas elő­adásában és vezényletével főleg romantikus műveket hallhatott a közönség, noha a program Mozart rövid, háromtételes C-dúr divertimento című művével kezdődött. Schumann 1850-ben komponálta egyetlen csellóversenyét, az a-moll gordonkaversenyt egy hét alatt alkotta meg. Nem volt járatos a gordonkajáték technikájában. A versenymű három tétele megszakítás nélkül követi egymást; a két, energiáktól feszülő saroktétel között a lassú rész úgy hat, mint a gordonka ábrándos monológja. Schumann csellóversenyében a szólóhangszer kezelésében nem a virtuozitás dominál, sokkal inkább az érzelemkifejezés. Különleges, egyedi, ritkán tapasztalt volt David Geringas előadásmódja, aki szólistaként a színpad közepén ülve muzsikált, majd hirtelen felállt vezényelni, mikor csak a zenekar játszott.

A koncert második felében Dvorák rövid darabja, a költői, ábrándos, merengő hangvételű, az erdők csendjét, nyugalmát idéző A bohémiai erdőből című szólalt meg elsőként, majd az E-dúr vonósszerenád. A műfajnak megfelelően hangulata vágyakozásból és vidámságból tevődik össze. Öt rövid tétele közül az első a mű jelentősebb gondolatait fejezi ki nyugodt dallamosságával, a második tánctétel, menüett, a harmadik valódi tánczene. A negyedik tétel mély költői tartalmat hordoz, az ötödik tételben féktelen vidámság hangján int búcsút a zeneszerző. Ráadásként két kis darab – Csajkovszkij és Bach –, ahol az est szólistája megmutathatta tehetségét, virtuozitását, érzelmi fűtöttségét.

Szombaton az 1986-ban alapított, New York-i székhelyű Klezmatics, a világon egyedüli Grammy-díjas klezmerzenekar lépett fel a Hangvillában. A hagyományos klezmerzene mellett megjelentek az új színek: balkáni, latin és afrikai ritmusok, hangzások, dallamok, amerikai folkzene és a klezmer-gospel fúzió. És dzsessz, a maga játékosságával, sajátos hangszerelésével, a zenészek egymásra reagálásával. A hat zenész ezúttal is teret adott egymásnak, hol egyikükre, hol másikukra irányítva a figyelmet. „Az 1910-es években Amerikában a jiddis zene egyfajta keveréke volt a klezmernek és a dzsessz kialakulását megelőző táncos műfajnak. A nyitottság, amelyet a klezmerzenéhez társítanak, nem elsősorban a zene volt, hanem egyfajta politikai és társadalmi hozzáállás. Még ha azt is gondolják sokan, hogy a klezmer- vagy a jiddis zene a tradíciókról szól, valójában a legfontosabb témákhoz nyúl nyitottságával” – fogalmazott az együttes egyik tagja, a trombitás Frank London.

A Klezmaticset és tagjait különleges kapcsolat fűzi Magyarországhoz: huszonhat év óta rendszeresen fellépnek itt, lemezeket készítenek, Frank London Washingtonban a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést is átvehette. Ismerik a magyar hallgatókat, tudják, hogyan kell hozzájuk szólni szóban és muzsikában. Már az első szám közben tapsra kérték a közönséget, aztán velük együtt való éneklésre, dúdolásra. A zenekar remek hangulatot teremtett a fesztiválon, és a közönség lelkesen reagált, jól fogadta, élvezte az estet.