Sokszínű párkapcsolatok a Tánc Fesztiválján

A Közép-Európa Táncszínház és a Krakow Dance Theatre Col-Lab című estje a V4-országokban működő táncszakmai szervezetek többéves együttműködését megcélzó közös munka egyik eredményeként jött létre.

Az első előadás címe, a Sacro Sanctus a produkció leírása szerint az ember teremtettségére és az ebből adódó szentségére, ezen keresztül pedig a tánc és maga a táncos szentségének esszenciájára utal. Ember, tánc, táncos szentsége – roppant erős kifejezések ezek, melyek jelentős feladatot adnak annak az alkotónak, aki mindezt színpadra vinné. Kun Attila koreográfiája ezt a küzdelmet tükrözi; harcot anyaggal, céllal, értelemmel. A színpadra párok, kisebb–nagyobb csoportok érkeznek, akadnak, akik azonos gesztusaik révén közös nyelvet beszélnek, aztán igen hamar elérkezik az a pont, amikor ez a nyelv dadogásba fordul át, mert nem igazán tud mit mondani.

Ezt követte a lengyel Eryk Makohon, a Krakow Dance Theatre alapító igazgatója Poly című koreográfiája, mely hasonló alapokra épül; itt azonban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ténylegesen a modern párkapcsolatok világát, változékonyságát, gyönyöreit, keserveit dolgozta fel a csapat, ötletes alapmotívumokból kiindulva. A nyílt színi almaaprítás és -habzsolás bibliai motívuma útbaigazítja a nézőt az érintett fogalmi körök világában, így körvonalazódik, hogy az előadás a bűnre, a bűnbeesésre, a bűn elviselésére, el nem viselésére, megélésére helyezte a fókuszpontot. Kérdéses marad azonban, ha ezt a konkrét, kézzelfogható, alaposan megrágható (már egészen lerágott?) tárgyi szimbólumot elvonjuk a darabból, a színtiszta tánc, a gesztusokra és az elvont táncmozdulatokra épülő koreográfia megáll-e a lábán? A fragmentált, egymással csak ritkán kommunikáló, néha pedig indokolatlanul elnyújtott jelenetek erős és vitathatatlan tánctechnikáról, szakmai tudásról árulkodnak, ám a koreográfia szétesettsége ellehetetleníti, elhomályosítja mindazt a kiválóságot, ami a táncosokban rejlik.

A Latinovits–Bujtor Játékszínben Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán #Orfeusz #Eurüdiké című előadásával folytatódott, és egyben zárult a Tánc Fesztiválja csütörtöki napja. Itt Orfeusz és Eurüdiké mítoszát a mai viszonyok közé helyezve, átértelmezve tekinthette meg a közönség.

Közhely talán kiemelni, hogy egy duó esetében a páros jól összeszokott, ám Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán kettőse kapcsán nem lehet nem elmenni a tény mellett, hogy két táncosnak olyan szintű, egymásba vetett bizalmát láthatták a nézők, mely kamaraszínházi közegben, testközelből megtapasztalva egészen lehengerlő erejű. A rövid, a pár boldog mindennapjait dokumentáló némafilmes bejátszást követően induló előadás nyugvópontot csak ritkán, kiemelt jelentőséggel bíró pontokon talál, egyébként lendületesen, következetesen épül a végkifejlet felé.

A duó izgalmas, új dimenzióját ragadta meg a kedvese után az alvilágba is alászállott dalnok történetének: az #Orfeusz #Eurüdiké a férfi és a nő kapcsolatát feszítő kérdéseken, vágyakon, elvárásokon túl a mítoszok hősei és a mai emberek életének, gondolkodásának, létszemléletének minősége között feszülő ellentétet is látványosan, érzékletesen mutatta be. Eurüdiké itt nem az alvilágba, hanem kortárs világunk poklába száműzetik, s bár Orfeusz megpróbálja követni őt, számára kiismerhetetlen marad ez a világ, amelyben ő minden mitikus képessége, ereje ellenére is tehetetlenné lesz, bárhogy próbál is megfelelni Eurüdiké új ízlésének. A diszharmónia nyilvánvaló, a boldogságvágy kézzelfogható, és mítosz és hősei a szemünk előtt csúsznak le földön túli magaslatokról a hétköznapok áldozatainak szintjére.