G. Takács Mária: Etel

Újfaluban a Kepecs-udvar a fő utcán, a Dózsa György úton, szemben a sörgyárral terpeszkedett. Nekünk hatalmas, izgalmas játszóteret jelentett. Több családnak adott otthont. A sörgyárhoz közeli kapunál volt a nagynéném lakrésze. Hátul, a teherautóknak szolgáló bejárat mellett laktak Mihályiék, leghátul, a hatalmas telek legvégén pedig a „tollas” – mi csak így emlegettük a tollfelvásárló épületeit. Mári néném lakásával szemben pedig egy hatalmas, cseréppel fedett, oldalt nyitott kocsiszín simult a szomszéd házhoz, esős időben is biztonságos teret nyújtva a labdázáshoz.

Nagynénikém otthonába a bejárás egy másik családdal közös előtérből nyílott. Pontosan nem tudom, hogy a gyerekek szülei hol lehettek, rájuk nem, csak a nagymamára emlékszem. Egy idős, alacsony, termetes asszonyságra, hatalmas szürke kötényben. Ami tele volt azonosíthatatlan foltokkal, és két félelmetesen nagy, lelógó zseb tátongott a két oldalán. Amiről akkor azt gondoltam, talán az egész világot elnyelhetné. És a rengeteg gyerekre emlékszem, totyogóstól a körülbelül hat éves kisfiúkig, azt sem tudom, hányan lehettek. Bár felőlem lehetett köztük lány is, kisgyerekként nem tudtam megállapítani teljes biztonsággal nemi hovatartozásukat, csak arra emlékszem, hogy sokan voltak.

Beszélni nem volt szabad velük. Mári néném folyamatosan rendezte őket, nyilván megmondta a nagymamának, hogy amikor én ott vagyok, ne engedje ki a gyerekeket az előtérbe. Érzékeltem, hogy így történhetett. Amikor befordultam az udvarról az előtérbe, az ő lakásuk ajtaja többnyire nyitva volt. Valami furcsa, azonosíthatatlan, nehéz szag áradt folyton a lakásból, az apróságok rajcsúrozása közepette sokszor be sem mertem lépni a közös előtérbe. Amint a nagymama észrevett, rám emelte hatalmas, sötét szemeit, azonnal elkezdte befelé terelni a kicsiket. Ez után biztonságban haladhattam keresztül a veszélyzónán, a nagynéném lakása előtti lépcsőig. Mire odaértem, többnyire eltűnt a sisere-had a szomszédos ajtó mögött. Az arcukra nem is emlékszem.

Csak Etelre. Etel volt köztük a legidősebb. Olyan korú lehetett, mint én. Sokszor találkoztunk az előtérben, olyankor szótlanul szemléltük egymást. Csodálkozva néztem a mélyfekete szemeket, a hosszú, befont rengeteg haját. Kutattuk egymás tekintetét – ki vagy te? Vajon miféle, kiféle lény lehetsz, hogy ennyire másként nézel ki, hogy ennyire tiltanak tőled? Láttam a szemében az érdeklődést, éreztem, olvastam a tekintetében, neki is hasonló gondolatok járhatnak a fejében amint hosszasan szemre vételezi az aranybarna fejtetőmet, és kíváncsi tekintetével belevillant az őt néző kékségbe.

Sokszor álltunk így szemközt, szótlanul. Egyszer, amikor az előtérből nyíló fáskamrába született kiscicákat érkeztem megnézni, ismét találkoztunk. Akkor a gyerekek közül csak ő volt kint. Etel. Néztük egymást percekig, szótlanul, újra egymás szándékát kutatva. Emlékszem, viaskodtam a félelemmel, a szülői tiltás keltette kétség munkált bennem, ugyanakkor a rettentő kíváncsiság már szinte kikívánkozott az oldalamon. Szerettem volna megszólítani. Beszélni, játszani vele, de a sok féltés, intő szó bilincsbe verte a szándékot. Bátorságot gyűjtve egyre szaporábban simogattam az ölemben az egyik kis szőrgombócot, majd tétován, mégis biztatón felé nyújtottam. Etel arca felragyogott. Kicsit kétkedve nézett vissza rám, de már mozdult a keze, mosolyra kerekedett aranybarna arca.

Ekkor kinyílt a lakásuk ajtaja. A nagymama néhány pillanatig némán állt, szürke kötényében a tiltás megingathatatlan szobraként szemlélt bennünket. Tekintetében ezúttal szomorúság bujkált, majd egy lemondó legyintés kíséretében tette, amit tennie kellett.

– Etel! Befelé! – hangzott az utasítás.

Etel arca visszakomolyodott anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét. Lassan elindult megtenni a körülbelül négy métert a lakásig. Egymásba fűződő tekintetünket a mögötte becsukódó ajtó tépte szét.

Örökre.