Kálnay Adél kapta a balatonfüredi Quasimodo költőverseny fődíját

A Dunaújvárosban élő, de Hegymagashoz erős szálakkal kötődő író, költő ez alkalomból osztotta meg érzéseit velünk vidéki házában.

Az Ami marad című verset Kálnay Adél édesanyja elvesztése kapcsán írta. Mint elmondta, nagyon mélyről jövő érzések fogalmazódtak meg benne. – Olyanok, amelyeket leginkább katartikusnak tudok nevezni. Furcsának tűnhet, de kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem a búcsúnál. Évtizedek óta szorongtam, hogy eljön majd ez a pillanat. Gyakran gondolkodtam, hogy mit fogok tenni, de anyu, aki mindig értünk élt, akinek mindig mi voltunk a legfontosabbak, élete utolsó perceiben is megkönnyítette a dolgomat. Képes volt rá, hogy szépen csinálja végig. Tudatában volt mindennek, el tudott köszönni mindenkitől. Kilencvenéves volt – mondja Adél. Úgy véli, bár sokan egyszerűbbnek tartják, hogy gyógyulást hazudjanak családtagjaiknak ilyen esetben, éreznünk kell, hogy a beteg is azt szeretné-e hallani az igazság helyett.

– Tiszteletben kell tartani, amit ő akar. Ha szeretne beszélni a halálról, ha elköszönne, akkor mindenképpen meg kell azt tennünk. Gyerekkorom óta nem fogadom el, hogy a lélek is meghal. Ahogy azt Gárdonyi Géza sírján olvashatjuk: Csak a teste – mondja. A fődíjas verset Adél néhány hónappal édesanyja halála után írta. Vallja, hogy nem a Quasimodo versenyre születtek a sorok, viszont nem volt kétséges, hogy beadja ezt a verset. Az idén 25 éves versenyre több esetben küldött költeményt, versei jó néhányszor a legjobb 12 közé jutottak, sőt, két alkalommal különdíjat is kapott.

– Nem volt ugyan célom, hogy egyszer elérjem a fődíjat, de otthonosan éreztem már magam a versenyen. Sok kellemes élmény ért, például az olasz vendégek gratulációja, ahogy ovációval fogadták a különdíjaimat. Az idei díjátadón külön elismerés volt számomra, hogy Carla Romanelli színésznő sírva ölelt meg, s Alessandro Quasimodo színész, a költő fia, miután elmondta olaszul a versemet, szintén könnyekkel a szemében gratulált – mondja a költő, akinek tehetségét több alkalommal elismerték már különféle fórumokon. Kilenc díj áll legközelebb a szívéhez, bár azokat nem versenyeken érdemelte ki, hanem valaminek az összegzéseképpen. A többkötetes szerző regényeiben és verseiben egyaránt érződik szociális érzékenysége, a természet iránti vonzalma.

– Gyerekkoromtól élem meg a természet szeretetét. Az érzékenység pedig talán a tanítói pálya eredménye is. Közel negyven éven át tanítottam, amellett alapvetően elég érzékeny ember vagyok. Érzékelem a napos mellett az árnyékos oldalt is, ott vagyok mindig a kettő mezsgyéjén. A szerencsének köszönhetem, hogy nem az árnyékos oldalon élek, de belelátok. Szeretnék belőle minél többet megmutatni a napos oldalnak. Az ott élők se felejtsék el, hogy létezik árnyék is – magyarázza Kálnay Adél. Verseiben mindez tükröződik, amint prózai énje ugyancsak. Vallja, hogy azzal nem tud szakítani a versekben sem. Így költeményei nagyrészt valójában történetek, amelyekben nem feltétlenül rímelnek a sorok. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy a Tollpihe meseíró gyerekklubot nyolc éve vezeti a székesfehérvári Gárdonyi Géza Művelődési Ház könyvtárában.

– Annak idején felkérésre vágtam bele. Kihívás volt, hogy számomra ismeretlen gyerekekkel miként tudok majd boldogulni ilyen területen, hiszen az írás magányos műfaj. Aztán a pedagógusénem segített, a kreatív tanórákra kidolgozott tematika bevált. Sok tapasztalatot szereztem a gyerekekről. Kiderült például, hogy nyolc- és tizenhárom éves korúak jól tudnak együtt dolgozni a vegyes csoportban, és az is, hogy a legideálisabb, ha nyolc–tizenkét fő van együtt. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy többen éveken át visszatérnek a klubba – szól a jelenről Adél, aki nyaranta a hegymagasi kultúrházban olvasótábort rendez a gyerekeknek. Pillanatnyilag pedig rövid meséket ír Tündérhajszál című meséskönyve bővített kiadásához. A részben Hegymagason játszódó történetek csokra karácsonyra jelenik meg újra. Továbbá egy regényt is ír. A történet évek óta a fejében van, az írásban a munka elején tart még. Annyi bizonyos, hogy Aknaszlatinán játszódik és a főszereplők személye ugyancsak adott már. Sőt, nevük is van, pedig a szerző vallja, hogy a névadás számára sokszor nehéz dolog. – Van, hogy hónapokba telik, mire megszületik a személynek járó név. Az, amitől élni kezd. Nem tudom megmagyarázni, miért van ez – mondja búcsúzóul Adél a felújított, öreg hegymagasi ház kapujában. Fejünk felett a hosszan tartó esők után végre süt a nap, lábunk alatt zöldell a fű, a kertben a szilvafa ont-ja termését. Itt, a Szent György-hegy csendes oltalmában nem kérdés, hogy még sok regényhős neve és alakja megszületik.