„Az életem legnehezebb időszaka volt” – Kiss Tibor Noé volt a Trialógusok vendége

Kisebb kihagyás után ismét elindították a Trialógusok sorozatot, a megszokott arcokkal, a megszokott helyen, a Pannon Egyetem előadótermében. Nagy svunggal vágtak bele az újrakezdésbe, hiszen a hónapban már másodjára találkozhattunk a rendezvénnyel, és nem kisebb nevekkel erősítette meg újrakezdését a rendezvény, mint Spiró György, és most, Kiss Tibor Noé.

Aki nem ismerné a Trialógusok sorozatot, annak érdemes azt tudnia róla, hogy ez nem egy szigorúan vett „bölcsész-rendezvény”. Nem kell készülni rá, nem kell kiöltözni, és a legkevésbé sem kell csendben „letudni” az előadást, hogy a végén kirobbanjon az ember az előadóteremből. Egyetlen dolgot szükséges magunkkal vinni, ez pedig a világra való nyitottságunk, érdeklődésünk.

Az írói praktikákkal, és a legutóbbi regény elkészültével kapcsolatban Kiss Tibor Noé kijelentette: Én nem dolgozok üresbe. Majd a szintén (zenész) író Bozsik Péter ezzel kapcsolatban felvetett kétségei után Noé pontosított: A ritmus a legfontosabb, szerintem. Megtaláltam azt a ritmust, ami aztán elkezdett működni a fejemben. Onnantól kezdve nem volt mit kihúzni.

„A főnevekkel mindent ki lehet fejezni”

- Bozsik Péter az első regény elkészültének tudatosságáról kérdezett. Ez a könyv, mint ahogyan a későbbi: aludnod kellene című is szépen szerkesztett mű, de a kemény történet mellett a nyelvi struktúra is marcona.

Ez a koncepció része volt. Ez egy leépülés történet (az Incognito című regény – a szerk.), és szerettem volna, ha vége annyira felbomlik, hogy az már-már szabadversszerű. Nagyon rövid, zaklatott, szimbolikus képek váltják egymást. Sok a főnév. Ez egy teljes lecsupaszítás, és ennek a része az is, hogy valamit csak főnevekkel fejez ki az ember.

„Meg kell ismernünk a saját testünk, és annak az idegenségét is”

- A könyv témájáról való beszélgetés elkerülhetetlen, Kiss Tibor Noé pedig – ahogyan az a beszélgetés alatt világossá vált – nem „kerülgeti a forró kását”. Ladányi István érzékenyen nyúlt a kérdéshez, mennyire érzi magáénak a témát?

A gyerekkorom lenyomata az a regény. Valójában csak annak az időszaknak a lenyomata, ami az életemnek valószínűleg a legnehezebb része volt. Amikor nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mit gondolok magamról, és rengeteg bizonytalanság vett körül.

Nagyon sok, hozzám hasonló transz elolvasta, és szerintem nekik nem tetszett. Merthogy nem azokról az eseti és egyéb átalakulási folyamatokról szól. Hanem egészen általános dolgokról szól. Általános feszültségekről, kiszolgáltatottságról. Különböző emberek kerestek meg az elmúlt hét évben, betegségben szenvedők, fogyatékosságokkal élők, és ők magukénak érezték, magukba szívták a könyvet. Holott a központi téma mégiscsak a transzneműség, hogy az ember minek érzi magát, de ez az identitáskérdés sokkal inkább átjött minden egyéb problémával küzdő embernek.

Eltelt egy év

Leadtam a Kalligramnak a kéziratot, és Mészáros Sándor visszaírt, hogy „ő most a tavaszi könyveket olvassa”, majd nyáron elolvassa az írásomat, ez volt télen. Írtam ősszel, akkor visszaírt, hogy a téli könyveket olvassa, majd elolvassa tavasszal. És eltelt egy év.

Látom a huszon pár éves, fiatal költőket, ahogy két hónap várakozás után egyik kiadótól a másikig viszi a kéziratokat. Szerencsére én nem így álltam ehhez hozzá, nem kellett magam frusztrálni azzal, hogy megírtam a világ legjobb könyvét, és nem kíváncsi rá senki. Elhiszem, hogy ez nagyon rossz lehet.

Lehetett volna botránykönyv, de nem lett

Könnyen elcsúszhattam volna egy olyan irányba, ami tragikus következménnyel bírt volna rám nézve.

Megkaptam az első médialistát a kiadótól, és nem értettem, hogy mit akarnak? Hogy akarják ezt pozícionálni? Nem akartam ebből botránykönyvet csinálni. Tudom azt, hogyha olyan botránykönyv lett volna ebből, nem biztos, hogy az én jól kezeltem volna. A könyv regisztere nem fért volna el a botrány státuszba. A személyem becsúszott volna, a könyv nem. És az a legrosszabb. Ha valaki úgy szerez magának egyfajta pozíciót, hogy nincs mögötte olyan tartalom.

Ladányi István szerint vannak bevett taktikázások: „Az első könyvvel szokott úgy foglalkozni az ember, hogy megírja inkább a másodikat először”

Ez a könyv nekem annyira fontos volt, hogy megírjam a saját úgy szoktam mondani „a nem szabályos” identitás törekvéseimmel kapcsolatos érzéseimet, történetemet. Az, hogy ezt a könyvet megírtam, nagyon sok önmagamnak feltett kérdés után válasz volt, hogy ezt a könyvet megírom, hátha segít, és hátha nem utolsó sorban, másoknak is segít. Ez nem volt játék, nem volt benne semmilyen taktika, nekem ezt kellett megírnom.