Olimpikonból lett cukrászoktató

A 49 éves Kovács Ida, a VEDAC kiválóságaként példát mutatott, hogy erős akarattal a csillagok is elérhetők. Ám nem csak sportolóként, civilben is mindig a munkában hitt. A futás ma is élete részét képezi, noha fókuszában már a tanítás van, a veszprémi SÉF iskola cukrász szakoktatójaként fiatalok kézügyességét, esztétikai érzékét és kreativitását fejleszti. Olimpikonból lett cukrászoktató.

A Dózsa iskola sportosztályából indult

Korábban nem lett volna kérdés, hol találkozunk, „randevúinknak” az akkori városi-egyetemi stadion rekortánja mellett kerítünk sort, de azóta sok víz lefolyt a Séden, ezért a minap a Veszprémi Szakképzési Centrum „SÉF” Vendéglátás-Turizmus Technikum és Szakképző Iskola aulájában nyújtunk egymásnak kezet. Míg a folyosókon sétálunk, diákok köszönnek ránk, így helyet foglalva adja is magát az első kérdés: „a fiatalok vajon tudják, hogy a pedagógusi kar egyik tagja egykoron mivel került a címlapokra?”. – Inkább a kollégák hallottak, olvastak a sportos múltamról, a gyerekek nem igazán vannak ezzel tisztában, de nincs is ezzel baj – közli, miközben azon tűnődöm, hogy ő a tanítványai korában már veretes eredményekkel bírt. A mozgékony kislányt a szülei a Dózsa iskola sportosztályába íratták be – tehát a sport több mint négy évtizede van jelen az életében –, ahol Szászné Csala Nóra irányítása mellett megismerkedett a torna és a kézilabda alapjaival is, de az atlétika már az elején mindennél nagyobb hatást gyakorolt rá. Miután egyre-másra javított az iskolacsúcsokon (…a ’80-as évek végén repesztett 800 és 1500 méteres idejét azóta sem múlták felül), rájött, sportolóként neki is lehet esélye. Később a VSE igazoltja lett, az ottani trénere, Tóthné Stupián Anikó is felfedezte a tehetségét, majd 15 évesen annak a Koós Hutás László csoportjába került, akivel aztán felmászott a siker létráján. A kis közösségben olyan emberek vették körül, akik erős oszlopként hitelesek voltak a karrierje során. Horváth Mariannával, Dóczi Évával, Szabó Rózsával, Stiglic Edittel, Cservenka Edittel, Tóth Líviával és Kasza Andrással egymást támogatták, mi több, az együttesben volt olyan, akire fel is nézett. A legtöbbjükkel nem jár össze, igaz, ha valahol egymásba botlanak, van mire emlékezniük.

Az első maraton nem esett jól

A királynék városában élő Kovács Ida inkább visszahúzódó, mértéktartó személyiség, ám ha valamit a fejébe vett, arról ritkán lehetett lebeszélni. Óriási munkabírású futóként mindig kihívásokat állított maga elé, máskülönben kissé unalmasnak találta volna a gyakorlásait. Neki az egy versenyszám szinte semmi volt, kipróbálta hát magát más távokon is. Húsz évesen, 1995-ben – már VEDAC-színekben, a visegrádi Mars-maratonon – először pipálta ki a 42 km-es távot, amit három óra 24 perc alatt teljesített. Az időeredményt hét év alatt „kettő-harminchatra” vitte le, ami ma is bámulatos produktum. Mindig szerette feszegetni a határait, e téren a felkészítésében mind nagyobb szerepet vállaló edzője pedig partnere volt, így vált hazánk egyik legjobb hosszútávfutójává. – Az első maraton nem esett jól, de mert Laci bácsi szakmailag már akkor a csúcson volt, adtam a tanácsaira, megbíztam benne. Valójában ő faragott belőlem olimpikont. Közben félmaratonokon és tíz km-es pályaversenyeken is indultam, előbbiben „egy-tizenöt”, utóbbiban pedig „harmincnégy-tizenkettőt” volt a legjobbam. Húsz éve kvalifikáltam magam az ötkarikás játékokra, a görög fővárosban képviselhettem a magyar és a veszprémi színeket, de még sem erre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy – a csapat aranyakat is ideszámolva – hétszeres felnőtt magyar bajnokként, az 1998-as budapesti EB résztvevőjeként az ötvenhárom maratonomból tizenhetet megnyertem, háromszor diadalmaskodtam az olaszországi Reggio Emíliában, de első lettem a még rangosabb firenzei viadalon is, a stockholmin pedig negyedik helyen végeztem. A 61 km-es zágrábi ultramaratonon négyszer nem tudtak legyőzni – egyszer pályarekorddal –, és 2002-ben a Budapest Maraton célszalagját is útvonalcsúccsal szakítottam át. Évente két-három maratonon indultam, a csúcs emlékeim szerint öt volt – forgatja vissza az idő kerekét.

Megfogta a pulton sorakozott torták látványa

Tizennégy éve futotta az utolsó 42 km-ét, s jóllehet nem írta át sportága történetét, szép utazás volt a pályafutása. Remekül bírta az erős iramot, az élről egyedül is képes volt győzni, ám ha kellett, küzdeni tudásának és szívósságának köszönhetően vissza is tudta venni a vezetést. Ez segítette futóként, és később az életben is. Közben arra kérem, meséljen arról, mi terelte a vendéglátás felé, minek tulajdonítható, hogy most egy tanintézményben üldögélünk. Megtudom, hogy az édesapja dolgozott a szakmában, de „csak” mint kárpitos, ám mikor bejárt hozzá a munkahelyére, a Cserhátba, rendre megfogta a pulton sorakozott torták látványa. „Végzetes” találkozás volt ez, mert idővel azzal foglalatoskodhatott, ami akkor és ott a szenvedélye lett. Cukrászként végzett, sokáig párhuzamosan űzte ebbéli tevékenységét a futással, hattól kettőig a munkahelyén volt, aztán sietett edzésre. Mikor mind prímább mutatók köszöntek rá, pénzdíjas versenyeken ért a legjobbak közé, és támogatói is lettek, már csak négy órát dolgozott az üzemben. A ’90-es években egy csapat tagjaként belevágott az üzleti életbe, évekig a vállalkozásuknak élt, de hiába állt sokat a villanytűzhelynél, vagy hajoldozott a gyúródeszkára, a befektetett idő és energia nem térült meg, így idővel tulajdonostársból alkalmazott lett a – különböző kereskedéseket süteményekkel ellátó – gazdasági társaságnak, ahol már voltak cukrásztanulói. Magas szintet képviselt az ilyen-olyan finomságok megalkotásában, egy idő után mégis úgy érezte, elfáradt a vendéglátás ezen szegmensében. Jól jött neki pár évre kiszakadni a honi közegből, Németországban kapott állást, egy szállodában, de nem annak konyháján tett szert újabb tapasztalatokra. Hat éve került a SÉF-be, és úgy véli, jól tette, hogy a tanítás mellett döntött. – Először úgy voltam vele, próba, szerencse, óraadó oktató lettem, aztán rájöttem, hogy nem is lehetnék jobb helyen. Korábban a termelést erősítettem, most viszont gyerekekkel foglalkozhatok, ez nekem is egyfajta kihívás, vagyishogy átadjam számukra a tudásomat, illetve megfelelően felkészítsem őket a felmérőikre. Kicsit nevelgetem, terelgetem őket, én ezen teendőben is meglelem a szépséget, mert valljuk meg, manapság nem könnyű mindenkivel megszeretetni egy szakma alapjait. Nálunk úgynevezett tömbösített képzés zajlik, az ágazati vizsga előtt gyakorlatot tartok, míg utána a cukrász-jelölteknek elméletet és gyakorlatot – meséli.

Ma is felhúzza még a futócipőt

Azon fáradozik, hogy a változatos munkára vágyó fiatalok (...és a felnőttképzésben résztvevők) szeressenek alkotni, a tevékenységükkel másoknak örömet szerezni, jeles alkalmakat, vagy egyszerű hétköznapokat megédesíteni. A cél az, hogy ne csupán termékeket készítsenek, hanem élményt teremtsenek, s persze az iskola elvégzése után elhelyezkedhessenek a munkaerőpiacon. Szorgosan gyakorolják is a képviselőfánk, a piskótatekercs, a Néró teasütemény, vagy épp a linzerkarika készítését, és azt látja, hogy a tanítványai szeretik is azt, amit csinálnak. Büszkén sorolja, miszerint már többször érdemeltek ki a munkáikkal arany-, ezüst- és bronzminősítést, de szüreti fesztiválokon, fánksütő- és bonbonkészítő-versenyeken is hívták már fel magukra a zsűri figyelmét. Az odahaza ritkán, legfeljebb ismerősöknek sütő oktató örömét leli abban, amit csinál, boldog, hogy taníthat, átadhatja másoknak azt a tudást, amit hajdanán ő is magába szippantott. Jó kapcsolatot ápol a kollégáival, az iskolavezetéssel, alighanem ők is látják, hogy tanártársukban milyen alázat, tisztelet és kitartás lakozik. Ezt a sportból hozta magával. Egy futó volt a sok közül – na, jó, pompás eredményekkel –, de abból a szempontból különleges, hogy „fát lehetett vágni a hátán”. Megesett, hogy a neki iramot diktáló nyulat is lehagyta. A karrierjét illetően nincs hiányérzete, mint viccesen megjegyzi: nem is kellett semmiről lemondania, mivel a magaslati edzőtáboraik voltak például a nyaralásaik. Miután az izomzata, az ízületei jól viselték a monoton munka gyötrelmeit, a cipőjét csak hivatalosan vette le, azokat ma is időről-időre felhúzza. Az egykori kemény magjukból Stiglic Editékkel hetente többször is felkerekednek és esténként maguk mögött hagynak néhány km-t – a Séd-parton, a Gulya-dombon és kerékpárutakon, de igyekeznek más közös programokra is sort keríteni. Sokáig az atlétika körül forgott az élete, ám ma már inkább a katedrán bizonyítana. Első osztályú versenybíróként már nem a futás a mindene, helyette más élvez prioritást, ami szintén előhoz belőle egyfajta versenyszellemet. Mert az oktatásba is temérdek energiát fektet. Pedig „csak” azt csinálja, ami egykoron a szenvedélye lett, míg most másokat avat be a kihívásokkal teli szakma rejtelmeibe.