Mesterek, barátok egymás közt

A párhuzamosok igenis találkoznak, ahogy azt a kortárs magyar képzőművészet két rendkívüli alakjának sorsa mutatja. Fiatalon ott állt előttük a fényes karrier és az élethosszig tartó jólét ígérete: Ibolya a párizsi Sorbonne Egyetem Orvostudományi Karán szerzett gyógyszerészi diplomát, Tamás a családi hagyományoknak megfelelően a nagy presztízsű jogászszakma felé orientálódott. Aztán mindkettőjüket bűvkörébe vonta a művészet. Egyikőjük sem autodidakta volt, hiszen a legnagyobb külföldi és hazai mesterektől a legrangosabb iskolákban szerezték meg tudásukat.

 Az 1940-ben egymással házasságot kötött, a szobrász Ibolyának és a festő Lászlónak tehát minden reménye megvolt arra, hogy a magyar mellett a világ művészeti térképére is felkerüljön. Bár 1944-ben az otthonukkal együtt megsemmisült csaknem minden addigi munkájuk, Lossonczy Tamás 1945 őszén ott volt a korszakalkotó jelentőségű Európai Iskolai alapítói között, Ibolya pedig a legprogresszívabb magyar női művészekkel közösen állított ki. A nagy reményektől fűtött, hihetetlen intenzitással pezsgő szellemi nyilvánosság kiemelt szereplőinek, alakítóinak számítottak. A hivatalos kultúrpolitika azonban 1948 után előbb méltatlan helyzetbe hozta, majd lényegében ejtette őket, olyannyira, hogy Lossonczy Ibolya csak 1982-ben kapott önálló kiállítást. Lossonczy Tamásnak egészen 1995-ig, tehát 91 éves koráig (!) kellett várnia a méltó bemutatkozási lehetőségre. A mellőzés hosszú-hosszú évtizedei alatt is folyamatosan dolgoztak, még úgy is, hogy nagyon kevés esélyük kínálkozott megmutatni magukat. Ez lelkileg, míg az állami megrendelések, felkérések hiánya anyagilag sújtotta a két, magát sem műfaji, sem egyéb korlátok közé beszorítani nem engedő, megalkudni nem hajlandó alkotót. Szerencsére akadt még valaki, akit nem volt képes elfújni az ellenszél. Vass László. 

Ahogy Nemes Péter művészettörténész fogalmazott kiállításmegnyitó beszédében: – Vass László nem gyűjtőként, hanem „a” gyűjtőként indult. Nem csak egy cipészmester volt a korban, hanem „a” cipészmester. Valamiféle jó értelemben lázadás is volt ez, ellenállás – mondta. A Magyarországon, sőt külföldön is fogalommá vált, 1946-ban született mester a Lossonczy házaspár rendszeres vásárlója volt – valamint közeli barátja. A hitek fel nem adása összekötötte a három embert. Ez a közös szellem szinte tapinthatóan jelen van a kiállításon, amelyen Lossonczy Ibolya nonfiguratív, egyszerre modern és az emberiség ősemlékezetében gyökerező motívumokat hordozó kisplasztikái mellett olyan érdekességek láthatók, mint Lossonczy Tamás 1946-ban készült Szabad vonalromantika című tusrajzai. 

Mellettük ez a korabeli idézet olvasható tőle: „Új, hatalmas műtermemben, melynek igaz ugyan, összes ablakait széttörte a légnyomás, a mennyezeten pedig négyzetméteres lyuk tátong, de kint énekeltek a madarak, gyönyörű friss hajnali napsütésben egészségesen, egy szörnyű pusztulástól menekülve újra itt állhatok az állványom előtt és dolgozhatok szabadon! Ember, miért pusztítod társaidat, amikor olyan gyönyörű az élet?" Kell ennél szebb művészi hitvallás? Vagy hatásosabb biztatás a kiállítás megtekintésére? Most, hogy a külvilág felől nem igazán életigenlő impulzusok ostromolnak minket?

Az izmusokon túllépő, üzeneteket a befogadóra ráerőltetni nem akaró, inkább a szellemet szárnyalásra bátorító kiállítás 2025. január 31-ig tekinthető meg.