Imi és Taki történetei – Az egykori padtársak bevallották nekünk gyerekkoruk csibészségeit

Tavalyi kezdeményezésüket folytatva az olaszfalui civilek idén is a krumpliszüreti fesztivál napjára hívták meg a település azon szülötteit, akik már nem a faluban laknak. Az első könnyezőóra, az öröm és a meghatódottság percei után a sztorizás vette át a főszerepet.

A Berhidára került Siklósi Imre is Olaszfaluban nevelkedett, de hét éve nem is járt falujában, pedig csupa jó emléke van róla. Még suliba járni is szeretett, pláne akkor, amikor az iskolatáskájukon szánkózhattak le a tantermekig. Télen gyakran olyan nagy volt a hó, hogy nemcsak csúszkálhattak rajta, még a kertek kerítésén is simán át tudtak gyalogolni emlékei szerint, akkorára nőttek a hókupacok.

Imi a „téesz sk-ban", azaz a termelőszövetkezet patronálta sportklubban focizott az ifik között, de már akkor olyan nagy lába volt, mint most, 49-es cipő kellett neki. Ezért felváltva hordott egyet az egyik felnőtt játékossal. Egykori padtársának, Takács Jánosnak az őrsgyűlés rémlett fel emlékeiben, nem biztos benne, de talán Mókus őrsöt szerveztek. Ezen mindketten nevettek, így lehet, hogy csak ugratni akarták az újságírót, huncut mosollyal. Taki Olaszfaluban lakik most is, gyönyörű helyen maradt, mondogatták neki egykori osztálytársai, de számára a falu látnivalói megszokottá váltak, akkor is, ha értékeli a természeti szépségeket, a bakonyi lankákra nyíló páratlan panorámát.

Olaszfaluban egyébként nem beköltözők az új lakók, hanem otthonra találók, és nem elszármazottak, akik elköltöztek, hanem a község szülöttei. A civilek tavaly is hazahívták őket, és idén is rengetegen elfogadták az invitálást.