A kitelepítésekre emlékeztek Várpalotán

A program reggel a Nagyboldogasszony Római Katolikus Plébániatemplomban kezdődött, ahol az összegyűltek megkoszorúzták a kommunisták által 1952-ben elhurcolt dr. Steixner Antal néhai plébános emléktábláját.
A Thury-várban aztán Budai László, a szervező városi könyvtár elnöke köszöntötte a megjelenteket. Elmondta, fontos megemlékeznünk arról, hogy nemcsak a 70 évvel ezelőtti várpalotai kitelepítésekkel, hanem a helyben maradtak megbélyegzésével, a Cseri rabbányába hurcoltak jogsértésével is kell foglalkoznunk ezen a napon. Emellett pedig, tette hozzá Budai László, fontos emlékeznünk azért is, mert évről évre kevesebben vannak azok az emberek, akik első kézből tudnak mesélni mik is történtek a történelem eme sötét időszakában.
– 1952. július 2-án hajnalban dr. Steixner Antal plébánost és kilenc várpalotai családot elhurcoltak az otthonából. Csecsemők és kisgyermekek is voltak közöttük. A férfiak közül néhányat minden indok nélkül összevertek az ÁVH Kossuth utcai székházában, majd mindenkit vonatra raktak, majd étlen-szomjan a hortobágyi Borsospusztára vitték őket. Istállókban laktak, s még a gyerekek is csak akkor kaptak enni, ha dolgoztak. Ugyanannak az évnek a decemberében a kuláknak bélyegzett Szalai Sándort lerángatták a lovaskocsijáról, bevitték a rendőrségre és agyba-főbe verték. Mindenüket elvették, s a vörös K-betűvel még a gyerekek iratait is megbélyegezték, hogy ne boldogulhassanak az életben. A hortobágyi munkatáborba bírósági tárgyalás, ügyvédi védelem és jogerős ítélet nélkül kitelepítettek csak Sztálin halála után szabadulhattak, de kárpótlást nem kaptak. Hallgatásra kötelez-ték őket, a vagyonukat elkobozták, s másodrendű emberként kezelték őket. Hogy kik tették ezt? A kommunisták. Nem hagyjuk feledésbe merülni azt a pusztító embertelenséget, ami a kommunizmus zúdított a világra, s benne a magyarságra. Fontos, hogy fejet hajtsunk a szenvedők előtt és figyelmeztessük az utókort: ilyen soha többet nem történhet meg – fogalmazott beszédében Campanari-Talabér Márta, Várpalota polgármestere.
Dr. Márfi Gyula nyugalmazott veszprémi érsek személyes emlékeit felidézve beszélt a történtekről, hiszen gyermekként élte át a környezetét is érintő kitelepítéseket, a mezőgazdaság kollektivizálását, a kommunista ön-kényuralom embertelenségét.

A Várpalota huszadik századi történelmét kutató, s a témában több könyvet, tanulmányt is jegyző Galambos István, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának történésze a hetven évvel ezelőtti kitelepítések lehetséges indokaira is próbált rávilágítani. Elmondta, az egyik ilyen az erőltetett „téeszesítés” felgyorsításának szándéka volt. Úgy érezték, ha néhány tekintélyes várpalotai családot elvisznek, azzal megfélemlítik a társadalmat, s így lehetővé válik, hogy a többiek kezes bárányként aláírják a belépési nyilatkozatot, s önként felajánlják földjeiket. A másik tényező a várossá nyilvánítással kapcsolatos úgymond infrastruktúra-hiány. A működéshez szükséges nagyobb városi épületeket, házakat nem megépítették, hanem gyakorlatilag elvették az érintettektől. A harmadik ok pedig a vallásosság visszaszorítása volt, hiszen Várpalotán igen erős hitélet folyt, s a közösség megfélemlítése volt a célja Steixner atya kitelepítésének is.
Személyes visszaemlékezéseket is hallhattak a megjelentek a vár Thury termében. Dr. Szalai Marianna édesapjá-ról, s családjuk viszontagságairól beszélt, ahogy Kégli Katalin is, míg dr. Téglásy Imre nagyapjáról, a várpalotai bányaüzem néhai főgondnokáról, a szintén meghurcolt Blazsek Károlyról mesélt.