Balatoni szociális és gyermeküdültetés a két háború között

1925-ben nyitották meg 200 férőhellyel a később több épületcsoporttal kibővített, Horthy Miklósról elnevezett üdülőtelepet, ahol fővárosi állami gondozott gyermekeket nyaraltattak. Az anémiában, gümőkórban szenvedő kisgyermekek nagy többségét ide küldték, ahol általában három hetet töltöttek. A későbbiek során folyamatosan fejlesztett telep egyre nagyobb befogadóképességűvé vált, akár közel 800 gyermeket is vendégül tudott látni.

Fonyódon két árvaházi üdülőtelep is működött. Elsőként a gróf Zichy Béla által adományozott 4560 négyszögöl területen épült fel 1924-25-ben, a fővárosi fiú árvaházak testileg gyenge és vérszegény árváinak üdülője. Az épületet 1925. július 1-jén nyitották meg ünnepélyesen. A jól felszerelt, több tornapályával ellátott üdülőben a gyermekek napi ötször étkeztek, friss, egészséges ételeket (tej, méz, gyümölcsök) kaptak. Rendszeres testmozgást végeztek: szertorna, tenisz, nyilazás, vitorlásverseny, futball, vízipóló, vízparti játékok szerepelt a repertoárban. A fiúárvaházi üdülőtelep mintájára később, 1929 júliusában a leányárvaházi üdülőhely is megnyílhatott, egy 1600 négyszögöles telken, ahol 60 növendéket tudtak egyszerre fogadni.

Balatonmáriafürdőn a városmajori, felső vízivárosi plébános, Molnár László vezetése mellett működött gyermeküdülő. Elsőssorban a szegény gyermekeket üdültették itt egy felügyelőnő és három kisegítő munkatárs közreműködésével. Molnár László plébánosnak egyébként nagy tapasztalata volt már a gyermeküdültetés terén, ugyanis ő alapította 1914-ben a Budai Szt. László Gyermekotthont, kisdedotthonnal, óvódával, napközi-otthonnal, gyermekfoglalkoztató műhelyekkel, majd 1928-ban árvaházat létesített 90 bennlakó számára. Balatonmáriafürdőn 160 férőhellyel hozta létre telepét, így nyaranta kb. 800 gyermek részesülhetett kikapcsolódásban. A szép fekvésű intézetnek házikápolnája és egy barlangszerűen elhelyezett Mária-szobra is volt.

Zamárdit az 1930-as évek elején már a Gyermekek Eldorádójaként emlegették a korabeli híradások. A csendes, szép partszakasszal rendelkező településen többféle gyermeküdülő is létesült a korszakban. Itt nyílt meg a Budapesti Római Katolikus egyházközségek gyermeküdülője, a Népjóléti Minisztérium kezelésében a Horthy Miklós gyermeküdülő és a fővárosi tulajdonú Horthy Miklósné – a kormányzó felesége adománnyal támogatta a megvalósítást – Állami Gyermeküdülő. A legtöbb gyereket Zamárdiban tudták elhelyezni, de a férőhelyek még így is kevésnek bizonyultak. Itt már évente akár ezernél is több gyermek nyaralhatott.

Működtek még a tónál kisebb-nagyobb üdülőtelepek, akár állami, akár egyházi fenntartásúak (ld. Szárszó – Protestáns Árvaházak Üdülőtelepe, balatonberényi üdülőtelep). Ezzel párhuzamosan, a szociális üdültetés mellett nyaranta bevett szokásként zajlott fizetés fejében, a magánházaknál történő nyaraltatás. Általában hirdetések útján találhattak a nagyobb városokban (Budapesten, Veszprémben, Kaposváron, Pécsen) lakó családok gyermekeik számára megfelelő nyári, balatoni ellátást.

A korszakban több ifjúsági szervezet is tevékenykedett, akik szünidejük egy részét szintén a Balatonnál, az állam által létesített üdülőhelyeken töltötték. 1930-ban készült el a főváros jóvoltából Siófokon a 40 férőhelyes levente-üdülőház, de Kenesén, Aligán, Szárszón, Fonyódon és Fonyódligeten is táboroztattak kb. 70-100 fős létszámmal leventéket. A cserkészeket – magyarokat és külföldieket egyaránt – több helyen üdültették. Az egyik legnevesebb alkalom 1928-ban Tihanyban zajlott, ahol a III. Nemzetközi Vízicserkész Találkozó keretén belül számos program, verseny zajlott. A magyar cserkészek Balatonakarattyán pedig vízi bázissal rendelkeztek.

Nem csoda, hogy 1940-ben, a neves Balaton-kutató Lukács Károly, a tóról szóló részletes ismertető könyvében már így összegezte a tavi – gyermeküdültetéssel foglalkozó – fontosabb helyszíneket: „Fonyódon és Zamárdiban a fővárosnak épültek nagy áldozatokkal berendezett üdülőtelepei szegény gyermekek részére, az utóbbi helyen évenként 1200 leánygyermek kap teljesen ingyenes üdülést orvosi ajánlásra. Fonyódon Pécs városa évente 400 gyermeket nyaraltat 1930-ban épített telepén. Lellén a honvédtiszti gyermekeknek épült szünidei otthona, Bogláron a postások modern stílusú gyermeknyaralója emelkedik közvetlenül a tó partján. Az állami gyermekgondozásnak is megnyílt 1927-ben egész épületcsoportból álló otthona a szántódi rév mellett 300, kivált angolkórban szenvedő gyermek részére. A szárszói dombon a cserkészlányoknak épült táborháza; Szemesen, Szántódon, Tihanyban és Keszthelyen főiskolai hallgatók részére építettek telepeket. Az ábrahámhegyi, fűzfői és fenyvesi Szt. Imre nyaralókat, a szárszói ref. diáküdülőt, a tihanyi leányegyesületi üdülőházat, a MABI-nak számos fürdőhelyen bérelt épületekben elhelyezett leánynyaraltató telepeit és az OTI kenesei és lellei tanonc-üdülőházait kell még megemlítenünk, hogy fogalmat nyújtsunk arról az egyre szélesebb rétegekre kiterjedő, vérpezsdítő, lélekerősítő nyári rekreációról, melyet a Balaton partja kínál a magyar ifjúságnak.”

A korszakban a gyermeküdülők mellett, szociális alapon igénybevehető munkásüdülőket is létesítettek. 1928-tól Kenesén – országos mintára, az OTI kezelésében – nyílt meg a dr. Dréhr Imre munkásszanatórium. Emellett több munkás üdülőház működött még Balatonlellén, Balatonvilágoson, Máriafürdőn, Fonyódon.

Ha a gyermeküdültetés múltbéli gyökereit említik, általában a zánkai üttörőváros jut mindenkinek eszébe. De mint láthattuk ebből a hosszú összegzésből, a tavi gyermeküdültetésnek későbbi időkre visszanyúló, komoly történeti hagyománya van.

Kovács Emőke