Segélykiáltás és siránkozás helyett

Nemcsak azért, mert a kiadóm meghív dedikálni a szépséges Duna-partra. Várakozásomat az is fokozza, hogy ilyenkor jó pár kötettel bővül a könyvtáram. S most nem a pályatársaim ajándékköteteiről beszélek, hanem azokról, melyeket ismerőseim, barátaim küldenek később azzal a megjegyzéssel, hogy megvették ugyan a könyvhéten, de tíz-tizenöt oldal után unni kezdték, nem tudják elolvasni. Úgy gondolják, hogy én még birtokában vagyok korábbi, fiatalos lendületű tűrőképességemnek, és átrágom magam ezeken a szövegeken. Hát nem, kinőttem belőle, s idősen már csak szórakoztató élményekre vágyom. 

Azok közé az írók közé tartozom, akik, ha nem is a periférián, de elfogadásban, ismertségben akörül léteznek. Számomra ez kifejezetten optimális állapot, nincs okom siránkozásra, nem röppentek föl az éterbe nevetséges segélykiáltásokat. Mostanában szaporodnak azoknak a veretes nevű, díjazott szerzőknek a száma, akik az olvasók hiányára panaszkodnak. Az egyik könyvheti megnyitóbeszédben olvastam, hogy megint divatba kellene hozni a magántermészetű mecenatúrát. Ennek érdekében a gazdagok világát ábrázoló regényekre is szükség lenne. Akik erre nem hajlandók, gyávák. No comment. 

Hogy ki a tőrőlmetszett író a 21. század nyitó évtizedeiben, talány. Korántsem az, akit elárasztanak magasztalásokkal, miközben köteteiket legfeljebb a könyvtárosok, könyvesboltosok érintik. Önjelölt, portréjukat mutogató, reklámozó „sikerszerzőkből” persze nincs hiány, de írói világukat a kutya sem érdekli. Egy másik könyvheti megnyitóban hiteles kijelentésre bukkantam. Maximálisan egyetértek vele: az író akkor író, ha olvassák. Minden más megközelítés humbug, teszem hozzá. Ideologizálásnak nincs értelme. 

Június 15-én lüktetett a forgatag a verőfényes Vigadó téren. Az írók olvasókra, az olvasók írókra, költőkre és egyéb irodalmárokra vágyakoztak. Én pedig derűsen csevegtem Patkó Ágnes krimiíróval és Kálai Sándor egyetemi docenssel, a hazai Krimifesztivál egyik életre hívójával (Cserháti Éva író, műfordító dedikálás miatt hiányzott a trióból). És találkoztam Baranyi Ferenccel, a máig népszerű Kossuth-díjas költővel a kötetek garmadáját kínáló Hungarovox Kiadó pavilonjánál. S „belebotlottam” a csaknem 800 kötetes írómágusba, Nemere Istvánba is. Spontán összeverődött, fényképezgető csoportunk tagjai azonban egyetlenegy komor szót sem ejtettek ki a szájukon.