Putriból a főiskolára – Egy veszprémi édesanya története

Ülnek az anyukák a lelátón. Csevegve várják az edzés végét. Beszélgetnek mindenféléről, receptekről, utazásról, cipőkről, a családról. Ő is ott ül köztük. Nagyon csinos, különleges szépség. Többször is szóba elegyedünk. Nehezen nyílik meg. Először csak arról beszél, cigány családból származik. Aztán eltelik néhány hónap, amikor beavat. Az életébe. Miként élte túl a poklot.

Anita nem vállalja a teljes nevével a beszélgetést, nevetve mondja, túl nagy a rokonság, s szerinte nem mindenki lesz boldog attól, hogy felhánytorgatja a múltat.

– Hétéves koromig éltem a vér szerinti szüleimmel. Öten voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. A szüleim semmivel sem foglalkoztak. Leginkább az utánunk járó pénzből, a családi pótlékból éltünk. Az Óváros téren laktunk egy lakásban. Önkényes lakásfog­lalók voltunk, nem tudtak minket kirakni onnan az öt kiskorú gyermek miatt – meséli Anita.

Apja az élete nagy részét nem velük töltötte, ezért gyakorlatilag az anyukája egyedül maradt az öt gyerekkel, de ez cseppet sem zavarta, élte az életét. A gyerekekre egyszerűen rázárta a lakásajtót, napokra egyedül hagyta őket, élelem és felügyelet nélkül.

– Hat-hét évesen én vigyáztam a többiekre. Napokig éheztünk, s amikor már az ájulás környékezett, akkor kimásztunk az ablakon, és a járókelőktől, az arra járó turistáktól kunyeráltunk. Ha nem jártunk szerencsével, fejest ugrottam a kukába, hogy mégis valamit tudjak enni adni a kicsiknek – mondja olyan tárgyilagossággal, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

Mikor erre felhívom a figyelmét, azt a választ kapom, már képes érzelmek nélkül beszélni erről az időszakról, mert bár még nem biztos abban, hogy sikerült feldolgoznia az élete ezen szakaszát, azonban szeretné a történetét elmondani mindenkinek, okulásul, tapasztalásul.

– Ezekből az évekből még arra emlékszem élénken, hogy rengeteget aludtunk. Mert akkor nem éreztük, hogy éhesek vagyunk. Mikor már rosszul voltam az éhségtől, mert napok óta egy falat sem jutott nekünk, akkor inkább lefeküdtünk aludni. Érdekes, mert a mai napig nagyon sokat alszom. Napi tíz órára is szükségem van. Biztos vagyok benne, hogy ez az alváskényszer azoknak az időknek a hozadéka.

Anita csak villanásokra emlékszik első iskolás éveiből. Nem tudja, hol kezdte az első osztályt, mert igen ritkán mehetett csak iskolába.

– Meleg volt, kaptam enni, és mindenki olyan kedves volt velem. Igaz, egy barátot sem szereztem, biztos azért, mert elég büdös lehettem, és nagyon megismerni sem tudtak a gyerekek, mert csak hébe-hóba engedtek el tanulni.

Aztán egy nap megjelent a gyámhatóság az iskolánál, Anitát autóba ültették, majd az önkényesen elfoglalt lakásból a testvéreit is magukkal vitték.

– Az egyik nap, éppen, amikor másztunk ki az ablakon, kiszakadt az üveg és beleállt az egyik testvérem fejébe. Ömlött a vér, mindenféle ruhát, amit találtam, a fejére raktam. Mivel be voltunk zárva, másképp nem tudtunk segítséget hívni, csak sikítoztunk, ordibáltunk. Az egyik szomszéd meghallotta, hívta a mentőket. Betörték az ajtót, a testvérem élete két percen múlt, de megmentették. Ez az ügy adta az utolsó lökést a gyámügynek, kiemeltek minket a családból.

Az öt testvér Peremartonba került az átmeneti gyermek­otthonba.

– Nehezen nyugodtam meg, de miután lefürdettek minket, tiszta ruhát adtak ránk, pörgős szoknyát kaptam, kaptunk enni, és játszottak velünk, tudtam, jó helyen vagyunk. Az ott töltött két év alatt anyánk háromszor látogatott meg minket. Újrakezdtem az iskolát, nagyon jól ment, furulyázni tanultam, rajzszakkörre jártam, azonban nem kerülhettünk nevelőszülőkhöz, mert nem mondtak le rólunk.

Később az öt testvér elkerült Kőszegre, az SOS Gyermekfaluba, ahol egy szigorú, de rendkívül következetes nevelőszülőhöz kerültek, aki aztán Anitát 17 éves koráig nevelte.

– A kilenc év alatt anyám egyszer, mindössze tíz percre látogatott meg minket. Nem hiányzott. Anna, így hívták a nevelőanyánkat, mindent megtett értünk.

Anita, miután leérettségizett, nem mert főiskolára jelentkezni, hiába tanult jól, egyszerűen nem volt önbizalma. Megismerkedett egy fiúval, akivel komoly kapcsolatba bonyolódott. Ő volt az, aki beadta a jelentkezési lapot – Anita megkérdezése nélkül – a főiskolára.

– Egyik nap kaptam egy ajánlott levelet, hogy az osztályzataim megfelelőek, de várnak egy szóbeli vizsgára is. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Váratlanul ért, de végül elmentem szóbelizni és sikerült. Szociális munkásként végeztem.

A diploma megszerzése után Veszprémbe költözött Anita, itt helyezkedett el, és talált rá az igaz szerelem. Férjével nyolc és fél éve született meg egyetlen kisfiuk.

– Szeretném, ha más gyereknek nem kellene azt átélnie, amit nekünk kellett. Sokáig kerestem a válaszokat, hogy anyám miként tudott így viselkedni velünk. Talán hiányoznak belőle az érzések, az ösztönök, a szeretet. Mióta újra Veszprémben élek, próbáltam felvenni vele a kapcsolatot. Kétszer, el se jött a megbeszélt időpontban. Egyszer pedig egy kocsmából lépett ki, amikor összetalálkoztunk az utcán, épp sétáltattam a fiam. Azonnal nekem támadt, mocskolódott, és ráesett a babakocsira. Úgy menekültem el. Valaki még a rendőröket is kihívta. Azóta nem tudok róla semmit.

Nehezen tudok megszólalni. Anita jól tudja, hogy története felkavaró, nehezen emészthető, ugyanakkor reményt keltő is.

– A testvéreimmel együtt teljesen átlagos életet élünk. Igen, cigány származású vagyok. Ám ez egyenlő azzal, hogy lopok, csalok, hazudok, nem törődöm a családommal, alkoholizálok? Miért vagyunk előítéletesek? Miért kell rosszat feltételezni valakiről, akinek más a bőrszíne? Felnőttként is nehezen emésztem meg, ha bizonygatnom kell, hogy becsületesen élek, tisztességben nevelem a gyerekem. Tényleg normális az, ha belépek egy boltba, mögém szegődik egy biztonsági ember? Ez keserűséggel tölt el, de én a fiamnak is azt tanítom, nem szabad ítélkezni senki fölött. Soha. Semmilyen körülmények között.

Ennyiben maradunk. Anitát várja a munka. A nehéz sorsú gyerekek. Akik tőle megtanulhatják, hogy mindig van kiút. Mert a putriból is el lehet jutni a főiskoláig.