Élet a börtön után: fel lehet állni a padlóról

Azzal keresett meg Óvári Marianna, hogy okuljanak, tanuljanak esetéből mások, és merítsenek erőt, tudjanak új életet kezdeni azok, akik hozzá hasonló utat jártak be. Elmondja, gazdasági jellegű ügyben hét év hat hónap börtönre ítélték, amelyből példaértékű magaviselete és az új törvény szerinti kedvezménnyel három év négy hónap után szabadulhatott.

-Letettem a táskámat a börtön kapuja elé, miután kiléptem rajta, és vettem egy nagy lélegzetet. Éreztem, ahogy a friss levegő minden porcikámat átjárja, ami évek óta nem történt meg velem. Hirtelen tele lettem energiával, és azonnal átvillant az agyamon, innentől csak pozitívan szabad gondolkodni, vissza nem nézve, tiszta lappal kell elindulni az életben. Azt mondtam magamban, igen, erre én készen állok, idézi fel szabadulását a fiatal nő.

Családja végig támogatta, ami nagyon sok erőt adott neki

Úgy mondja, benne nagyon sok minden megváltozott a börtönévek alatt. Azóta még nagyobb erővel tud élni, máshogyan gondolkodik az életről, sokkal óvatosabb lett, megváltozott az értékrendje. -Nem gondoltam, hogy annak idején bűncselekményt követek el, vakon megbíztam valakiben, sodródtam az árral. Aztán jött a háromszázhatvan fokos fordulat. Egy napon még ismert emberrel üzleti ebéden vettem részt, aztán egyszer csak a zárkában bámultam a plafont, ezt a kontrasztot bizony, nagyon nehéz volt elviselni, feldolgozni, de az ember, ha akarja, képes rá, érvel. Marianna elmeséli: tehetős családból származik, gyerekként is mindene megvolt, felnőttkorában vállalkozásban dolgozott, élsportoló volt. Világrekorder és többszörös világcsúcstartó 180 kiló megemelésével, és Guinness rekorder, mert 40 másodperc alatt két tonnát mozgatott meg fekve nyomásban.

-Ahogy a kapu és a rácsok mögöttem bezáródtak, mintha a földre zuhantam volna, abban a pillanatban úgy éreztem, elvesztettem a családomat, fiamat, anyámat, mindent, hirtelen megszűnt a korábbi életem. Három napig azon gondolkodtam, hogyan tudok innen felállni, és egyáltalán tudok-e? – emlékezik Marianna. Aztán meséli tovább, az ünnepek pokolian teltek, zárkatársával együtt ők még a tévét sem kapcsolták be, mert nem tudták volna végignézni, hogyan ünnepelnek mások „kinn”, szabadságban, boldogan. Említi, első találkozása a fiával, anyjával, szörnyű volt, mindannyian sírtak. Marianna a legjobban az ő hiányuktól szenvedett. Családja végig mellette állt, támogatta, ami nagyon sok erőt adott neki.

„A rácsokon belül és azon is túl”

A pokoli időszak nála hat hónapig tartott, eleinte nem tudott aludni, enni, aztán rádöbbent, saját magát kell legyőznie ahhoz, hogy túlélje akkori helyzetét. A hit, a körülményekkel szembeni alázat és alkalmazkodás, a türelem, a nevelőnője nagyon sokat segített neki. Német nyelvet, szabást-varrást, vendéglátó ipari ismereteket tanult, csoportvezetőként dolgozott a szereldében, jóvátételi programokon vett részt, színdarabokat rendezett, sportprogramokat szervezett, verset írt és mondott ünnepeken, varrt beteg gyerekeknek, ajándékot készített hajléktalanoknak, rajzolt, önéletrajzi könyvet írt „A rácsokon belül és azon is túl” címmel. Úgy fogalmaz, igyekezett az időt tartalmasan eltölteni, ami energiát és pozitív érzéseket adott neki, de az is nagyon fontos volt számára, hogy mindezzel a többieknek is jó példát mutatott, ezzel segített, erőt adott nekik. Úgy véli, az alapvető, hogy az ember higgyen saját magában! Abban, hogy képes kiemelkedő magaviselettel, és amennyire csak lehetséges tevékenyen végigélni a börtönéveket, aztán az ember arra is képes, hogy új életet kezdjen, ahogy ő is tervezi. Eszerint folytatja a varrodai munkát, és Down-szindrómás gyerekek mozgásterápiájával is szeretne foglalkozni, ahogy az régebben is tette.

-Hatalmas egzisztenciális bukáson vagyok túl. A friss levegőt, a napfényt, az esőt, mindezt imádom, még fel sem fogtam, utal érzéseire. Felidézi, még élnek benne a benti dolgok, valószínűleg emiatt szorong, ha utazik liftben, mozgólépcsőn, de ez az érzés napról napra csillapodik. Amikor szabadulása után hazaért, az izgalomtól nem tudott enni, pedig egész tavasszal tojásos nokedlire vágyott salátával, amivel várták. Aztán hirtelen és egyszerre mindent akart tudni a világról, egyből mindenkit fel akart hívni, aztán lassan lenyugodott. -A legnagyobb félelmem az elmúlt években az volt, mi lesz kinn, hogyan fogadnak? Örülnek, mosolyognak, átölelnek. Ez erőt ad, állítja.