Az ősök nyomában

A Karolina nemcsak egy női név, senem egy egyszerű kávézó a Balaton-parti városban. Fogalom, amely rengeteg vendégnek, helyinek, vidékinek, útközben megpihenőnek egyet jelent az isteni sütikkel, utánozhatatlan kávékkal, vérbeli vendéglátással. Karolina néni a kávézót vezető Schindele testvéreken kívül azt hiszem, kicsit minden vendégnek a nagymamája.

- Suli után az első utunk mindig a nagymamához vezetett. Nagyon pedáns, rendszerető asszony volt, istenien főzött, szimplán egy olyan igazi nagymama volt - kezdik a fiúk, Péter és Viktor.

A testvérpár 2006. decemberében nyitotta meg a kávézó-cukrászdát, s egyetlen pillanatra sem volt kérdéses: felhasználják a nagyi rájuk hagyott receptjeit.

- Mindketten a vendéglátásban dolgoztunk, én cukrászként, az öcsém, Viktor pincér, az alapszakmája egyébként borász. Amikor elhatároztuk az üzletnyitást, mi valami fiatalosabbat, vagányabbat szerettünk volna, édesanyánk "nyomta" ezt a családi vonalat, a berendezés is az ő keze nyomát viseli. Viktor félt is tőle, hogyan térnek be majd az üzletbe a fiatalok, azonban mindenben anyunak volt igaza, aki azt mondta: "nyugodjál meg kisfiam, a jóérzésű emberek be fognak jönni" - mesélte Péter. A jóslat be is igazolódott: ma már nemcsak nyáron, hanem télen is kialakult törzsközönsége van a kávézónak, vagyis a mennyei csoki-, gesztenyés- mascarponés, meg almás-marcipános tortának.

- Kilencven százalékban a nagymama receptjeit vesszük alapul a sütik készítésénél. Főleg magyar, illetve saját környékbeli alapanyagokból készítjük őket, minden évben 800-1000 kiló baracklevár készül házilag, illetve eper- és szilvalekvár is. A környékből szerezzük be a diót, mandulát, saját kezűleg gyűjtjük a csipkebogyót a teához - mondták. Egyébként a kis cukrászműhelyüknek is Karolina nagymama háza ad otthont.

A fiúk egyetlen szívfájdalma csak az, hogy a nagyi már nem élhette meg a cukrászda nyitását. Igaz, ott mosolyog a falakra akasztott régi fotókról, s benne van minden falat süteményben...

"Pünkösd havának ötödik napja van. Tegnap sütöttünk. Az öreg Páll úr, a pék, beállította fiait, most már ők vetik be a kemencét. Jó pékek lesznek, úgy, mint az apjuk, látszott, ahogy a szakajtókhoz nyúltak." Schäffer Erzsébet Hol nem volt című kötetének ezen részlete ugrott be, amikor Köller Ferenccel és fiával, Tamással kezdtem el beszélgetni a Herendi Porcelánmanufaktúra csodás bemutatótermében. Hamar kiderül, hogy Tamás, a fiatal marketingmenedzser számára talán soha semmi nem volt egyértelműbb az életben, mint hogy ő is a manufaktúrában dolgozik majd, szüleihez, nagyszüleihez, többi felmenőjéhez csatlakozva, ő ugyanis már az ötödik porcelános generáció a család történetében.

- Ez hatéves korom óta bennem lévő dolog, a tanulmányaimat is célirányosan végeztem. Herenden nőttem fel, porcelánfestő szerettem volna lenni, hisz a nagypapám mesterfestő volt, és a szüleim, számtalan rokonom is itt dolgozott - kezdte Tomi. Amikor bejöttem a gyárba, gyakorlatilag olyan volt, mintha a családban maradtam volna, hisz bármerre néztem, nagynénénikkel, nagybácsikkal, szomszédokkal, barátokkal találkoztam - meséli. De mivel festőnek nem vették fel, jött a gimnázium, majd az idegenforgalmi szak az egyetemen, utóbbi kapóra is jött, ugyanis Tamás már egyetemista korában is részt vállalt a látogatóközpont kialakításában, s immáron tíz éve pedig a cég főállású alkalmazottja.

No, de térjünk vissza a történet elejére, és ezt már Tomi édesapja idézi fel, időről időre meghatódottságával küzdve. Köller Ferenc gyermekként szívta magába a festék illatot, hisz édesapja szobafestő volt. Mivel akkoriban a szülei nem tudták taníttatni, a tehetséges szobafestő szenvedélyét az unalmas téli napokon olajkép festéssel élte ki, s mindig is vágya volt, hogy tehetségét, vágyát egykoron valamelyik fia beteljesítse. Így is lett, ugyanis fia, Ferenc egy, az édesanyjától kapott herendi Viktória-hamutál láttán határozta el, hogy porcelánfestő lesz. A hétszeres túljelentkezés, s az Adonyból nyolc órai vonatozás sem tántorította el, nemhiába, ugyanis felvették. Sajnos azonban ekcémás lett, így festőből korongos lett. 1971 óta áll alkalmazásban a cégnél, ma pedig a termékfejlesztés egy részéért felel.

- Az első perctől kezdve komolyan vettem a dolgot, s az édesapám is borzasztó büszke volt rám, még egy korongot is öszeeszkábált otthon, hogy meg tudjam mutatni mindenkinek, mit csinálok. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel is, aki idegenvezető volt a gyárban, s a családjában, a Glückök, Eckertek, Kriegek közt generációkra visszamenőleg gipszminta készítők, korongosok, kemencekőművesek, festők voltak.

Abban egyébként apa és fia teljesen egyetértenek: a manufaktúrában dolgozók nem csak a gyáron belül egy közösség. Ők a szomszédok, a család és a barátok is, ezer szállal kötődnek egymáshoz, így sokkal kisebbek az emberek közti távolságok is. Talán ez is a titka annak, hogy a manufaktúra túlélt két világégést, diktatúrát, majdnem két évszázadot, de még mindig egyet jelent a magas minőséggel. "Mi itt a világ egyik legjobb porcelánját állítjuk elő, és ezt tényleg csak teljes szívvel érdemes csinálni" - mondják. S ehhez azt hiszem, nincs is mit hozzáfűzni.

Látszik azon a munkán, amiben szív van. Érződik a sütin, a porcelánon, hogy nem csak rutinból, hanem lélekből készült. Élmény beszélgetni olyanokkal, akik az álmukat valósítják meg, miközben dolgoznak. Akinek nem csak egy tanult szakma, vagy szimpla pénzszerzési lehetőség az, amit csinál, hanem ennél jóval több: hivatás, maga az élet.

Mint ahogy az az anekdota mondja, amelyik a kölni dóm építéséről szól. Állítólag megkérdeztek ott három kőművest, mit csinálnak: az első azt mondta, neki kell a pénz eltartani a családját, ezért dolgozik. A másik azt mondta: ezt tanulta, ez a szakmája. Míg a harmadik azt felelte: én székesegyházat építek.

Ha mindenki ilyen szemlélettel végezhetné a dolgát, akkor vajon hol tarthatna már ez a világ...