Végvársors

A két éve tartó menekültválság sokunkban előhívja a magyar történelem daliás végvári emlékeit. Az „Európa védőpajzsa” hősiességnek azonban kesernyés mellékíze is van; áldozatunkat a Nyugat sosem értékelte igazán.

A gondolatkör ma újra időszerű.

A minap Kövér László házelnök hivatkozott rá, amikor a Kereszténydemokrata Néppárt országos választmányának ülésén azt mondta: ezekben a csatákban, ma is helyt kell állnunk, mintha valami sorsdöntő ütközetben vennénk részt, ami ismét eldönti az európai civilizáció sorsát, ahogyan a török háborúk idején. Majd talányosan hozzátette: „Hogy mi a fészkes fenének áldoztuk fel magunkat, azt nem egészen értem, nyugodtan átengedhettük volna Bécsig a törököket, úgy sem lennénk rosszabb helyzetben.” (És akkor – ezt már én teszem hozzá – arról még nem is szóltunk, hogy Európa megóvott részéhez képest mekkora lemaradást konzervált a törökvilág Magyarországon.)

 Játsszunk el kicsit ezzel a végvárgondolattal! Mi lett volna, ha a megbomlott Führer 1944 legvégén nem nyilvánítja erőddé Budapestet, s nem itt, Európa utolsó bástyájánál akarja megállítani a vörös ármádiát? (Száznyolc napig tartott az ostrom.) Vajon akkor hol parolázott volna a két szövetséges, Szerjózsa és Jimmy? Biztosan nem az Elbánál, sokkal inkább valahol az Atlanti-óceánnál…

Sose felejtsük: a finom és művelt Nyugat-Európa a fölperzselt Budapestnek (is) köszönheti, hogy megúszta a „népi demokráciát”, és ma kioktató fölénnyel hirdetheti Brüsszelből az igét.