380 éve született XIV. Lajos, a Napkirály

XIII. Lajos és Ausztriai Anna legidősebb fia a keresztségben a Louis-Dieudonné, azaz Isten ajándéka nevet kapta, és még ötéves sem volt, amikor apja halála után trónra került. Az országot nagykorúságáig régensként anyja és keresztapja, Mazarin bíboros irányította, aki bevezette a kis királyt az államügyek rejtelmeibe. Lajos életének egyik meghatározó élménye maradt a Fronde-lázadás, amelynek során 1648-ban, majd három év múlva ismét menekülnie kellett a fővárosból. Lajos soha nem bocsátott meg Párizsnak és népének, később fényűző palotáját sem a fővárosban, hanem annak közelében, Versailles-ban építtette fel, és élete végéig lázadástól tartott.

Lajost 1654-ben koronázták meg, de ténylegesen csak 1661-ben, Mazarin halála után kezdhetett uralkodni. Koronázásának másnapján a legenda szerint lovaglópálcával jelent meg a parlament ülésén, és kijelentette: „Az állam én vagyok!”. Az anekdota hitelességét megcáfolták ugyan, de az bizonyos, hogy

Lajos az abszolutista uralkodó mintaképeként senkinek nem hagyott beleszólást a kormányzásba.

Minisztereit személyesen ellenőrizte, és kénye-kedve szerint cserélgette őket. A Fronde idején oly sok bajt okozó nemesség hangadóit kegydíjakkal udvarába csábította, hogy politika helyett fényűző mulatságokkal töltsék kedvüket. Az igazságszolgáltatást megreformálta, a tehetséges minisztere, Colbert által vitt gazdaságpolitika csökkentette az állami deficitet, hatékonyabbá tette az adózást.

1667-ben megtámadta Spanyol Németalföldet, amelyre spanyol felesége révén igényt tartott, s ezzel megkezdődött a haláláig tartó háborúk sorozata. 1678-ban a nijmegeni békében megszerezte Flandriát, Franche-Comtét és Lotaringiát, hatalma tetőpontjára érkezett.

A bigottan katolikus király 1685-ben végzetes következményekkel járó lépésre szánta rá magát:

visszavonta a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító nantes-i ediktumot.

Az újra üldözni kezdett hugenották közül sokan kivándoroltak, Lajos így nemcsak legképzettebb alattvalóit vesztette el, de „sikerült” maga ellen egyesítenie a protestáns hatalmakat is. 1688-tól Angliával, Hollandiával és a Német-Római Birodalommal háborúzott, az 1701-ben kitört és 1714-ig tartó spanyol örökösödési háborúban pedig már egész Európával került szembe. A hosszú és váltakozó sikerrel folyó hadakozás végén a legyengült és kivérzett Franciaország csak félsikert könyvelhetett el. A spanyol trónra Lajos unokája, V. Fülöp került, de a békeszerződés kizárta a két korona egyesítését, és Lajosnak le kellett mondania addigi hódításairól.

XIV. Lajos nem sokkal élte túl a háború végét, 1715. szeptember 1-jén 72 évi és 110 napi uralkodás után halt meg, a hír hallatán a párizsi nép örömünnepet ült. Túlélte fiát és unokáit, utóda dédunokája, XV. Lajos lett, akire – akárcsak dédapjára annak idején – ötévesen szállt a korona.

Lajos bőkezűen támogatta a művészeteket, a Francia Akadémiát, udvarában élt és alkotott a zeneszerző Lully, a drámaíró Moliére és Racine.

A Colbert által feltornázott bevételeket fényűző kastélyokra (Trianon, Saint German, Marly), mindenekelőtt Versailles-ra költötte. A lenyűgöző és Európa-szerte másolandó példának tartott palota már két évtizede épült, amikor Lajos 1682-ben ide helyezte át udvarát, de készen sohasem látta, mert az építkezések haláláig folytak.

A királyt úgy nevelték, hogy ő Isten kiválasztottja, így meggyőződése volt, hogy a rendelkezésének való ellenszegülés Isten elleni vétek. Jelképének a Napot választotta, szimbolizálva, hogy miként az a mindenség, ő Franciaország és az udvar középpontja. Életét az általa kidolgozott merev és minden elképzelhető helyzetre kiterjedő etikett határozta meg. Külön szabályok vonatkoztak a felkelésre és lefekvésre, az öltöztetésre, a tisztálkodásra – utóbbit a kor szokásainak megfelelően nem vitte túlzásba, a dicsőségben és hódolatban fürdő Napkirály vízben nem fürdött, csak naponta egyszer törölte meg arcát és kezét egy megnedvesített kendővel.

A király naponta kétszer nyilvánosan étkezett, délben mindig egyedül: a hetvenkét év során egyetlen kivétel akadt, amikor Moliére foglalhatott helyet asztalánál.

Az alacsony termetű Lajos 26 centiméter magas cipőt és parókát viselt, rossz nyelvek szerint az álhaj kopaszságának leplezésére szolgált.

Első szerelme és szeretője Mazarin unokahúga, Marie Mancini volt, akit el is akart venni, de anyja és a bíboros megakadályozták a rangon aluli házasságot. Lajosnak politikai okokból IV. Károly spanyol király lányát, Mária Terézia infánsnőt kellett elvennie, teljesítette ugyan házastársi kötelezettségeit, de udvarának majd minden neki tetsző hölgyével volt futó viszonya. Szeretői közül a leghíresebbek Mme Montespan (aki hét gyermeket is szült a királynak, eggyel többet, mint annak felesége), la Valliere hercegnő és Mme de Maintenon – utóbbival, akivel harminckét évig élt együtt, felesége halála után morganatikus házasságot is kötött.

Lajos bőkezűen gondoskodott a megunt asszonyokról, tőlük született gyermekeit törvényesítette.

XIV. Lajos kiterjesztette Franciaország határait, felvirágoztatta a gazdaságot, pártolta a művészeteket, alatta kezdődött a francia gyarmatosítás, az amerikai Louisiana állam az ő nevét őrzi. Ugyanakkor fikarcnyit sem törődött népének jólétével, sikertelen és költséges háborúi hosszú távon hanyatláshoz és a monarchia bukásához vezettek. Az utókor emlékezetében mégis a Napkirályként maradt meg, uralmának ragyogása egész Európában irigységet és utánzási vágyat keltett, ő maga az abszolút monarchia jelképévé vált.

Borítókép: XIV. Lajos Besançon város ostrománál, 1674. Adam Frans van der Meulen festménye.

Forrás: Wikimedia