Veszprém arcai: Marcsek Balázs háromszáz napon át utcazenész

– Mindenki csodálkozik, aki korábban ismert, hogy ilyen pozitív ember lett belőlem. A gyerekkor nem volt egyszerű – meséli Balázs, aki eredetileg veszprémi születésű, de gyermekkén Balatonkenesén élt. – Zavaros családi háttérrel indultam, de az otthonról hozott negatív dolgok belőlem hiányoznak, mert nem abban a közösségben nőttem fel. Kőszegi is voltam jónéhány évig, ott éltem gyermekotthonban, a vasutas árvaházban. Rossz is volt, de az kevésbé, mint jó. Tizennyolc éves koromban tértem vissza a megyébe, akkor sok mindennel foglalkoztam, voltam pék, ács, kőműves, asztalos, raktam kéményt, kemencét, de mint Mekk Elek, le is vertem az összes cégért. 2003 óta Veszprémben élek.

Fotó: Penovác Károly

Marcsek Balázs azonban 2008-ban két embert is elveszített, a rákövetkező évben munkahelyét is. Mint mondja, nyolc hónap alatt hatvanöt kilót fogyott, fizikailag teljesen leépült, alkalmatlan volt bármilyen munkára.

– Hatalmas szerencse ért, ekkor kaptam ajándékba egy gitárt. Mikor megtudtam, hogy engedélyköteles, bementem a hivatalba, ahová direkt nem vittem a hangszert, mert ha akkor leültetnek, hogy mutassam be a tudásomat, egyből le is buktam volna. Akkor még nem tudtam gitározni, csak dumálni, de azt nagyon. Meg is kaptam az engedélyt, s három napra rá, 2011. március 9-én kiálltam az utcára, zenélni. Hát, a fogadtatás nagyrészt csendes volt, kérdő arccal ment el mellettem az emberek kilencven százaléka, a többi a hajléktalanokból állt össze, akik sokat balhéztak a környéken. Őket eltüntettem, mert nem bírtak elviselni, gyakorlatilag kipucoltam a Kossuth utcát. Az egyik biztonsági őr egy évre rá odajött hozzám és azt mondta, majdnem leszokott a dohányzásról, mert egy évig alig mert kijönni rágyújtani. Huzamosabb ideig nem bírta ki senki a zajt – mondja nevetve, s hozzáteszi, abból lett aztán a ma már sokak által kedvelt cserebogárrá.

– Többen kérdezték, honnan a stílusom. Hát innen, a nemtudásból. Akkoriban egy leamortizált házban éltem, még egy karórám se volt, nemhogy számítógépem, gyakorlatilag mindent papírról tanultam, meg az segített, ami ritmusérzékem volt. Saját kútfőből oldottam meg a zenélést. Mostanában már videómegosztókon szoktam megnézni, hogyan játsszák el az egyes dalokat más zenészek, de már kialakult az én stílusom, nem tudok úgy játszani, ahogy mások.

Csuklóján a csörgőhadat mutatja, ezt tavaly decemberben vette. Eredetileg lábfejre való.

– Ez egy cintányércsörgő, erre raktam rá ezt az ujjra húzható shakert, meg egy kasztanyettát, így a gitárom mellett bármilyen stílust létre tudok hozni. Szó szerint fel kellett találnom magam.

A körmeit rézből építette, saját magának, mert, mint mondja, a rengeteg gitározástól pillanatok alatt ledarálja saját körmeit, a pengetőt pedig nem szereti. Lemezlapra rajzolja, abból vágja ki, aztán felragasztja, megreszeli, gyakorlatilag műkörmösként.

– Korábban volt saválló acélból is, de az túl hangos ide, az aluljáróba. A réz az jó, dögösen szól tőle a gitár, de csináltam már sörösdobozból, templomtetőből, ami éppen akadt.

Marcsek Balázs valódi utcazenésszé vált az évek alatt, hiszen amellett, hogy az utca emberének játszik, rendszeresen megszólítják őt az arra járók. Úgy véli, azért mennek oda hozzá beszélgetni, mert valamilyen formában megérinti őket, többnyire pozitív értelemben.

– Sokan úgy jönnek oda hozzám, hogy elmondják, kimondottan jó érzés elmenni mellettem, mert energiákat adok nekik. A jelenlétem egyfajta állandóságot ad az erre járóknak a mindennapokban. Odajönnek a kisgyerekek, elmesélik, mi volt aznap az óvodában, mit kaptak ajándékba, minden jót és minden rosszat elmondanak. Felnőttek is jönnek beszélgetni, ők már inkább csak a rosszat szokták elmondani, jóval ritkábban mesélnek arról, ha valami jó élmény éri őket, valamit sikerült elérniük. Van, aki rendszeresen megjelenik, és van olyan is – szerencsére ebből van a legkevesebb – aki odajön hozzám, elmond mindenfélének, kitölti rajtam a saját frusztrációját, és üdvözült arccal továbbmegy. Mindenki reagál rám mint jelenségre valahogyan, csak nem mindenkivel foglalkozom.

Így is fáradtan megy haza, vallja, de ha mindenki reakcióját felvenné, csak még fáradtabb lenne. Nagyon sokrétű a hallgatósága, aminek örülök, mivel ahogy az emberek le tudják húzni a hangulatát, úgy fel is tudják emelni.

– Kinéztem magamnak egy új szettet, ami egy gitárkombóból, egy vezetéknélküli fejmikrofonból és egy félelektromos gitárból áll. Nem engedhetném meg magamnak, mert a mindennapi dolgaimra sem mindig elegendő, amit keresek, de már a hangszálam, a tüdőm fárad, ezért fizikailag is kell, hogy támogasson egy új felszerelés. Emellett továbbra is szeretnék fejlődni, tanulni, otthon, munka után is, ehhez elengedhetetlen, hogy legyen egy rendes felszerelésem.

A gitár már itt van a helyi hangszerboltban, ahol sokat segítenek nekem. Ezt is eltették, amíg összegyűlik rá a pénz. Eddig harminckét ezer forintot tudtam félrerakni, úgyhogy már csak párszázezer van hátra – mondja ironikusan nevetve, ugyanakkor lelkesen Balázs, aki nem adja fel. Háromszázhatvanöt napból minimum háromszázat utcazenéléssel tölt, s természetesen az Utcazenét is szakmai szempontból nézi.

– Emberileg nagyon jó előadókról és színes felhozatalról beszélhetünk, azonban zenész és az utcazenész között nagy a különbség. Néha azt érzem a hivatásos zenészeknél, hogy a hangsúly már átcsúszik oda, hogy az ő igényeiket mennyire tudják kielégíteni, de az, hogy ők mennyire tudják kiszolgálni az embereket, azzal nem mindig foglalkoznak. A valódi utcazenészek kapcsolata sokkal belsőségesebb és erősebb az emberekkel, még abban az esetben is, ha nem beszélgetnek egymással. Ráadásul, az utcazenésznek sokkal többrétűnek kell lennie, jobb, ha minél több stílushoz ért.

Az utcán gitározva nem egy emberrel beszél, így tapasztalatból mondja, ahány ember, annyi típus és nyelv, de ő általában mindenkit meghallgat, s ha kikérik a véleményét, válaszokat, tanácsokat ad, melyet sokan megfogadnak, alkalmaznak aztán életükben. Felesleges magyarázkodás helyett azonban inkább zenél az embereknek.

– Abból kell, hogy megértsék, kicsoda vagyok. Én valóban tényleg önmagamat tálalom, és ezért jönnek oda hozzám az emberek, mert egyfajta bizalmat éreznek irántam. Ezt kérném másoktól is, akinek lehetősége van, jöjjön oda hozzám, és érezze egy kicsit azt a zeném által, amit én, s azt az emberséget, amit én is át tudok adni. Az érzések, a kisugárzás, a lelkiállapot az a közös nyelv, amit mindenki megért. Én ezzel tudok szolgálni Veszprémnek, ahová munkám mellett a város szeretete, az emberek, és a szívem az, ami ideköt, úgyhogy maradok itt.