Elhallgatott történelem

Tanár úr, kérem, nem értem: kik harcoltak kivel és miért? Kik voltak a partizánok és hogyan kerültek oda németek és oroszok? És mit akartak ott a magyarok, mikor a határ Kelebiánál van? Hiszen olyat, hogy Szabadka, a térkép nem is jelöl, ott csak Subotica olvasható.

E megdöbbentő kérdésekkel Korzenszky Richárd perjel fordult az 1944/45-ös délvidéki vérengzésekről előadást tartó Bogner István nyugalmazott szabadkai egyetemi tanárhoz a legutóbbi Tetőtéri estéken. Egy mai középiskolás diák személyében tette fel kérdéseit, érzékeltetve azt a történelmi tájékozatlanságot, amely ma már nemcsak a magyar ifjúságot jellemzi, hanem zömében a középnemzedékeket is. A Trianon utáni magyar történelem elhallgatott és elhallgattatott eseményei, nemzeti tragédiáink csupán két évtizede derengenek elő, s mai napig nem kaptak méltó helyet a történelemoktatásban.

Bogner István nyugalmazott szabadkai egyetemi tanár húsz éve kutatja a történelmi időszakot
Fotó: Toldi Éva

Mi történt 1944/45 telén Délvidéken? A vajdasági szerb katonai és rendőri erők a jugoszláv kommunista partizán-alakulatokkal összefogva brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtást hajtottak végre a civil lakosság (németek, horvátok, s legfőképpen magyarok,) körében a II. világháborúban való kollektív bűnösségükre való hivatkozással. Miután beszélni sem volt szabad erről azóta, lassan a kevés túlélő és az áldozatok hozzátartozói is félő, hogy a sírba viszik, amit az áthagyományozott emlékezet megőrzött e tragédiáról, mondta Bogner István előadásában. Az ő családja egyike volt azon szabadkai családoknak, akiket e katonai intézkedés sújtott; tanár édesapját meggyilkolták. Szabadkát érték a legnagyobb attrocitások, de szinte minden környező település megszenvedett, s nem volt Bácskának olyan helysége, ahol ne történtek volna vérengzések. A legtöbb magyar áldozat azonban Szabadkán volt. Holtukban sem adták meg nekik a végtisztességet: holttestüket tömegsírokba hányták. Szabadkán, a külvárosban, a vasút mentén találták meg a tömegtemetőt. Azok az emberek jártak jól, akiknek csak összedrótozták a kezét és rögtön vitték őket a vesztőhelyre. Akiket összegyűjtöttek (főként a férfilakosságot, de gyermekeket, asszonyokat is), napokon át kínozták, a legválogatottabb módon, s csak azután végezték ki őket. Voltak, akiket agyonütöttek puskatussal, voltak, akiket agyonszúrtak, fejszével kettéhasítottak. Az egyik visszaemlékezésben olvasható, hogy a csecsemőket falhoz csapták, a várandós anyákból kitaposták a gyermeket. Bogner István elmondta, sosem látta édesapját, mert még várandós volt vele anyja, mikor őt elvitték.

Az előadó húsz éve kutatja e történelmi időszakot. Szólott arról is, hogy a délvidéki véres eseményekre a szerbek mindig megtorlásként hivatkoztak, mint a magyarok újvidéki vérengzésére való válaszra (1942-ben a második bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült Vajdaságban a partizánok támadásaira válaszként egy magyar katonai vezető önhatalmú utasítására mintegy négyezer szerb és zsidó polgárt meggyilkoltak). A bosszú ha ez volt valóban a kiváltó ok , tízszeres volt 1944-ben. Egyes kutatók szerint meghaladta a negyvenezret az áldozatok száma. De a fő ok az etnikai tisztogatás volt.

Csak 1990-ben kezdhették meg a kivégzettekre való emlékezést. Szabadkán a tömegsíroknál kopjafát, keresztet és emlékművet állítottak 1993-ban egy turulmadár szoborral, amelyet vergődő madárnak neveztek el, utalván a megkínzott magyarok áldozatára. Az emlékhelyet azonban az eltelt két évtizedben számtalanszor meggyalázták. Az áldozatokat pedig mindezidáig nem rehabilitálták. Tavaly ugyan a szerb miniszterelnök is részt vett emlékező ünnepségükön, ami sosem fordult elő korábban, emelte ki Bogner István.